Sors? Az mi?

Ez egy válasz levelem, egy olyan ismerősömnek, akivel csak párszor beszéltem, de látta a blogomat és nagyon kedvesen, egy levélben leírta a saját kis történetét és harcát. Csupa jóval tűzdelte tele, amiért hálás vagyok. Ő már gyógyult és biztat engem is! Utólag is köszönöm.

A válasz:

"Köszönöm, hogy elküldted ezt a levelet nekem és nem, egyáltalán nem untattál vele. Tudom hogy, könnyű azt mondani, hogy el kell foglalnod magad, mikor csak erre tudsz gondolni, én is hetekig nem tudtam aludni, ahogy Te sem. Csak olyan álmaim voltak, amiben daganatom van. Aztán felébredtem, azt hittem csak egy álom volt. Mikor rájöttem, hogy nem, az volt az igazi szörnyűség!

Ne aggódj, neked még annyi félnivalód sincs mint nekem, hiszen úgy tudom amit kivágnak és burokban van ahhoz nem kell a kemo és már csak annyi a dolgod, hogy helyesen próbálj meg élni. Ezalatt nem azt értem, hogy káposzta, cékla meg testmozgás. Persze az is fontos, de inkább arra figyelj, hogy azt tedd amit szeretnél, élj úgy, ahogy azt gondoltad, csak azok tehetik meg, akik eleve boldogok. Mindenki élhet úgy, ahogyan szeretne. Tényleg nem prédikálok, tőlem az messze áll! Nem valami szektával traktállak; ezekre jöttem rá a betegség alatt. A véleményem a betegségről és az elfogadásáról az, hogy mindig csak szép apránként kell előre haladni. Mindig, amit éppen mondanak, azt kell megoldani, lehet ez egy vizsgálat, de lehet a kemo is. Sosem szabad arra gondolnom, hogy a végén úgyis meghalok, mert ezzel tönkre vágom a napjaimat. Ha pedig tényleg megtörténik, mondjuk nem olyan sokára, akkor elrontottam életem utolsó pár hónapját azzal, hogy idegeskedtem meg nyavalyogtam és nem a szeretteimmel törődtem meg a feladataimmal. Ha tényleg csak kevés van hátra, kár agyalni, ha meg megúszom akkor is elvesztegetett idő volt, amíg ezen gondolkodtam. :-) Te már nem leszel beteg, mert okosan csinálod! Csak így tovább! Azt hiszem, ha nem bánod, a válaszomat félig meddig felraknám a blogra, mert sok olyat hoztál ki belőlem, amit máshogy nem írtam volna le és még van egy dolog, amit ezzel kapcsolatban leírnék, de arról meg mástól kell engedélyt kérnem. :-)"

Tehát akkor a történet amire a végén utalok és amit eddig csak nagyon kevesen tudtak: Mikor az első terápiáról hazajöttem a kórházból, nem éreztem túl rózsásan magam, de a kedvem jó volt, mert végre itthon lehettem és még mindig látogattak. Jókat beszélgettem barátokkal, családdal egyaránt és mindig volt aki felvidítson.

Anyukámmal is sokat beszélgettem. Arról is, hogy mostanában rengeteget jár sztk-ba, mert fáj a hasa és már vagy három vizsgálaton is túl van, de semmi eredmény. Türelemre intettem, de tudtam, hogy milyen bosszantó ez. Láttak nála valamit, amiről kiderült, hogy polip. Levágták mindet és elküldték szövettanra. Három hét múlva a születésnapom előtt három nappal jött meg az eredmény, amivel annyira nem is foglalkoztam/foglalkoztunk, mert nem számítottunk semmi rosszra. Viszont megtörtént a lehetetlen. Az állt a papíron, hogy Anyunál cd 20-as rosszindulatú daganatot találtak a vastagbélben. Csend lett. Csak azon kattogott az agyam, hogy ez elképzelhetetlen, ilyen nincs! Ugye ez csak vicc? Ránéztem Anyura, de nem tudtam neki mit mondani... később valahogy észhez tértem és megpróbáltam nyugtatni és biztatni, hogy majd legyőzzük, együtt képesek leszünk rá, mert más lehetőség nincs!

Igazából így utólag csak arra tudok gondolni, hogy vajon mit érezhetett a bátyám? Maradjunk csak annyiban, hogy azt el se merem képzelni!

Néha az is eszembe jut, hogy csak nagyon hülye amerikai filmekben történhet valami hasonló!

Anyu már kopaszon látta magát, igaz még nem dőlt el, hogy a műtét után kell-e kezelés? Ugyanis az orvosok úgy döntöttek, hogy kivágják mert nagyon kicsi és műthető. Anyu befeküdt a kórházba és egy pár nap múlva megműtötték... nehezen viselte.

Aztán megjöttek az eredmények és az orvosa csillogó szemekkel közölte, hogy szerinte nem lehet gond, mert burokban volt. Azt se érti igazán, hogy hogyan vették észre, olyan pici volt. Az orvos aki műtötte tehát abszolút jókat mondott, de a végeredményt úgyis az onkológus közli. Ő is mindent rendben talált, úgyhogy Anyunak innentől csak az volt a dolga, hogy pihenjen. Végre kicsit felsóhajthattam, de egy dolog mégsem hagyott nyugodni. Onnantól, hogy Anyu a gyógyulás útjára lépett, én megint úgy éreztem, hogy egyedül maradtam. Örülök, hogy így alakult!

Jelentem, Anyu jól van és ez a legfontosabb!

Még meg sem köszöntem

Van még valami: Többen kérdezték már, hogy miért nem írom le az orvosok és a kórházak nevét? Ennek az oka az, hogy nem érzem azt, hogy leírhatom. Nem tehetem. Legtöbbször jókat írok emberekről és intézményekről, de mi lesz, ha több rosszat kell írnom. Tehát, ha valaki kíváncsi engem megtalál. Személyesen nagyon szívesen tovább adom a neveket és a tapasztalataimat akár jó, akár rossz.

Hála Istennek sokan megkeresnek jó tanácsokkal! Néha azzal is, hogy mit egyek meg milyen vitaminokat kéne szednem. Nagyon aranyosak és kedvesek, de nehezen váltok már arról, amit eldöntöttem és amiben hiszek. És akkor megint idézek egyet magamtól, egy válaszból:

"...Enni most azt eszek, amit meg kívánok. Ha most elkezdenék vitaminozni, meg zöldségeket enni, akkor baromi egészségesen halnék meg és éhesen is. :) Kizárt, hogy az esetemben addig érdemes életmódot változtatni, amíg az orvos azt nem mondja, hogy mostantól elkezdheti az egészséges életet. Úgyhogy még várok az eredményekig..." "...Szóval inkább így gyógyulok (veletek)!..." "... mindenki segít, de vannak dolgok, amiknek valóban utána kell nézni. 'Az internet is csak média és nehezen bízom rá az életemet.' - Tudod ki mondta ezt?... Én az előbb..."