Megint kórházban

2010. 01. 31. - 2010. 02. 05.

Fura a kórház. Régen emlékszem, mikor gyerekként kórházba kerültem, egy dolog zavart rettenetesen: a klór szag! Ha később megéreztem ezt valahol, ideges lettem és zavart. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Viszont, amikor most bevitt a Gabó csak az járt a fejemben, hogy mi francos nyavalyáért kellett megint ide jönnöm, mikor csak lázas vagyok egy kicsit. Nem is mentem volna be ha nem köti az orromra a kezelő orvos, hogy nincsen semmi gond addig, amíg be nem lázasodok. Na, mert akkor vagy baci van bennem vagy vírus. A vírussal nem lehet mit kezdeni ezt még én is tudtam. Az átmegy rajtad, nincs mit tenni. A bacilusokat meg nem mindig lehet megtalálni, de az biztos hogy valamilyen antibiotikumot kell rá kapnom, olyat amilyet már ismer a testem. Most, a kórházban először levették a véremet mindenféle vizsgálatra és még azt is mondták, hogy ha nem találnak semmit és jó a fehérvérsejt számom hazamehetek még aznap. Hát nem így lett.

Délben mentünk be és már 3-ra kiderült, hogy nem mehetek haza mert ez bizony baci és leesett a fehérvérsejt számom. Elkeseredtem. Azt mondták minimum 5 napig kapnom kell az antibiotikumot vénásan. Arra gondoltam majd csak kibírom valahogy, aztán megint elkeseredtem. Hát kb. ilyen hullámzó volt az ezt követő pár nap aztán egyik este, mikor az ágyban fekve Anyuval beszéltem telefonon, egyik másodpercről a másikra, valami átkattant bennem és úgy maradt. Mintha gyógyult lennék vagy marha erős vagy ilyesmi. Jól éreztem magam, szinte megijedtem olyan jól. Furcsa érzés volt. Felhívtam mindenkit, hogy elmeséljem, mert olyan jó volt. Azóta is tart, már nem olyan erős, de tart. Azt el kell mondanom, hogy szinte állandóan volt nálam valaki, amikor lehetett. A Stiles megint meglátogatott, mint legutóbb és aki nem tudott eljönni, az telefonált, a Szasza, a Zsuzsi, a Gábor... szóval az összes A-betűs, még az Arni is! Nagyon sokat segítettek azok is, akik bent feküdtek velem. Nehéz ezt leírni, de kicsit amiatt, mert sorstársak vagyunk, úgy éreztem. Ők megértik, milyen rossz itt. Pedig hülyeség sajnáltatni magamat, ezt már milliószor megtanultam és megbeszéltem magammal! Arról nem is beszélve, hogy azt hiszem, mindenkinek nagyobb baja volt, mint nekem és én meg ilyen hülyén és önzőn gondolkodok. Kicsit össze kellett kapnom magam és a gondolataimat és inkább nekem segíteni a többieknek, mint sem fordítva.

Szóval szombaton éjfélkor lázasodtam be és vasárnap mentünk a kórházba. Mikor megérkeztünk a kórteremben csak egy valaki feküdt ott, K. Bácsi. Ami azért volt zavaró, mert amikor legutóbb elhagytam a kórházat négy vagy öt hónapja, Ő volt az utolsó, aki ott maradt a kórteremben. Huh, nem jó kezdet gondoltam de legalább olyannal vagyok, akit már ismerek. K. bácsi aztán elmesélte, hogy már többször volt otthon hosszabb időre azóta, csak mindig belázasodott.

Másnap reggel korán Cs. jött először meg a hét végi "eltávjáról". Nagyon kedvesen odalépett az ágyamhoz és bemutatkozott. Jól esett. Ő már gyógyulóban lévő, azt mondták. Rettenetesen sovány volt és gyenge és a hangja is furcsán erőtlen. Megtudtam tőle, hogy több mint húsz kilót fogyott és nem érzi jól magát, ráadásul valami nagyon rossz is történt vele otthon a családban, ami végül nem derült ki. Ugyanaz a kezelő orvosunk és ezért úgy gondolom, jó kezekben van. Erősnek kéne lennie, hogy magához vegyen egy kis energiát. Na, de könnyű ezt mondani, mikor én tudom a legjobban, hogy milyen nehéz akkor, amikor rosszul vagy és gyengének, fáradtnak érzed magad. Nem is tudom elképzelni, milyen lehet neki!

Fantasztikusan tehetséges fényképész! Úgy derült ki róla, hogy egyik este beszélgettem Á.-val a fényképezésről és hogy mennyire tetszenek a jó fotók, meg hogy én is meg akartam tanulni, de nincs kitől és különben se lenne rá pénzem. Ezt halva Cs. másnap halk hangján - amit, ha nagyon odafigyeltem is csak nehezen értettem - mondta, hogy van egy fotóalbuma... majd, ha gondolom nézzem meg. Bólintottam. Azt hittem, olyan családi album féle. Aztán ebéd után odamentem ágyához és a ölembe rakott egy nagy albumot, amiben csodálatos természetfotók voltak és egy pár kép Szentendre utcáiról, amit valamiért rögtön felismertem. Ahogy a végéhez értem találtam egy montázst arról, hogy a National Geographic címlapjára, az Ő arca volt odamontírozva. - Ez Te vagy? - kérdeztem. Hihetetlen volt, az egész olyan szürreális, mert az, akit a fotón láttam, nem lehetett ugyanaz, aki mellettem ült. Nem lehet - csak erre tudtam gondolni és éreztem, hogy sírás fojtogat, úgyhogy megköszöntem, hogy láthattam a fotókat és, hogy engem tisztelt meg vele és visszabotorkáltam az ágyamhoz. Remélem, azóta már jobban van! Nagyon szurkolok neki!!!

Még hétfőn nem sokkal azután hogy Cs. jött, megjelent Á. aki olyan természetességgel mozgott a kórteremben, hogy rögtön látszott, nem ez az első látogatása itt, de nem is a második. Szinte pattogva elrendezte ruhatárát és egyéb kellékeit, majd szépen egyenként mindenkihez odaszökellt és megkérdezte a nevét meg nyavalyáját, amiért itt van. Tetszett. Aztán mi ketten sokat beszélgettünk egymással. Szinte haverok lettünk, azt hiszem. Segített nekem a humora és ahogy a dolgokat kezelte ott. És baromi sok okosat tudott mondani! A végén már sokszor tegeztem és magáztam felváltva. Zavart is, úgyhogy megkértem, hadd tegezhessem mielőtt teljesen elveszek a magázós-tegezős alagútban. Úgy váltunk el, hogy telefonszámot és Emil címet cseréltünk.

Kedden jött egy amolyan haragosnak tűnő, termetes ember. Ő volt S. Vele megtelt a kórterem minden értelemben. Egy velem egykorú srác hozta be, aki egy pillanat alatt eltűnt és egyedül hagyta emberünket. Ő elrendezve dolgait éppen átvedlett pizsamára. Utána hosszasan pakolt tovább, de amolyan flegma módon. Mire végzett megjelent egy orvos, aki azt mondta, - miközben egy receptet nyomott a kezébe - hogy: - Ezt ki kellene váltani a másik épületben lévő gyógyszertárban, öltözzön vissza! - Emberünk csak nézte az orvost meredten, majd mikor az kiment megtört meredtsége, rám nézett és csak ennyit szólt: - Ha meg mondok valamit, azt hiszik rossz ember vagyok. - kitört belőlem a röhögés és akkor már tudtam, hogy jóban leszek vele!

Sokat tudnék mesélni róla; hogy mennyire szereti az unokáját, akinek a képe ott volt az ágya felett és aki idegen szemmel is csodaszép kisfiú. Az igazság az, hogy egy nagyon szerethető, nyers erejű és szavú ember Ő, akit imádni lehet a dumája és a temperamentuma miatt. Akkorákat szólt természetes egyszerűséggel, hogy a hasam is belefájdult a nevetésbe. De nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki engem látogatott. Azt hiszem nagyon megkedvelt engem, mert én vevő voltam a szövegére és állandóan bíztattam, hogy ne aggódjon a betegség miatt. Úgy !350.000! volt a fehérvérsejtszáma, (kb. 8000 a normális) és még viccelődtünk is, hogy adhatna nekem egy kicsit. Első alkalommal, mikor megkapta a "kremóterapit" - ahogy Ő mondta, már nagyon aggódott, hogy mit fog érezni!? Aztán a kemó lefolyt és Ő kiment kávézni... kérdezte a dokit hogy lejjebb mentek-e a csomói, a doki mosolygott és azt mondta hogy egy kicsit. Ránéztem és nyugtattam megint, azt mondtam: - Ezek a csomók tegnap nem így néztek ki, higgyen nekem S.! Erre Ő: - Na, aztán most már tényleg ki kéne mennünk, hogy füzessek neked egy nagy fröccsöt!

Később elmesélte hogy 1972 óta nem ivott egy korty alkoholt sem, igaz előtte végigjárta az összes elvonót, ami volt Pesten és környékén, de sikerült. Cigit is eldobta egyik napról a másikra, vagy 20 éve, csak úgy.

Néha állt az ablaknál és azt mondta: - Ki kell mennem még, hogy a korlátot megcsináljam a gyerekeknek, ennyi a dolgom! - Olyankor mindig elszorult a szívem, még ha azt is akarta, hogy nevessek. Remélem most azt a fránya korlátot csinálja és valaki a családból éppen rászól, hogy az ablakkal is van valami munka...

Utolsó előtti este bejött egy fiatal srác és nagyon jó kedvel lépett oda Á. ágyához, aki felkiáltott: - Szevasz, mit keresel itt b...meg!? - Még nem hallottam ezt a szót Á. szájából úgyhogy tudtam, itt valami nem oké. Kiderült hogy Ők nagy haverok és a srác ma feküdt be 5 hónap otthonlét után, mert most visszatért a vérébe a kór. Ezért hát a káromkodás. Jogosan. Megismertem ezt a srácot is, I.-t, de már csak nagyon kis időre. Ő borász és valami hihetetlen a jókedve. Állandóan bolondozott és úgy 2 perc után úgy kezelt, mintha évek óta országos cimborák lennénk. Szívatta a jó népet, amikor csak tudta. A nővéreket, a betegeket, mindenkit ugratott, amíg ott voltam. El se hittem, most került vissza, ma mondták meg neki, hogy megint beteg és egy pillanatig sem ingott meg. Csak arról beszélt, hogy sajnálja, mert bor versenyre ment volna. De a következő mondatában már arról beszélt, hogy tavasszal menjek pecázni hozzá Dorogra, a Palára, mert ott jó halakat fognak a apósával és szívesen látnának. Én meg csak néztem. - Ehhez az egészhez hozzá tartozik, hogy ez a hematológiai osztály és itt a betegek 90 százaléka valamilyen leukémiában szenved, ami nem éppen gyerekjáték. Az én limfómám gyorsabban gyógyítható és még egyenlőre ezért küzdök! Viszont itt a betegek legtöbbje hosszú ideig van kétségek között. Természetesen a Családomtól kapom a legtöbb támogatást és Bennük hiszek, de ezeket az embereket nagyon sokra tartom.

Csütörtökön, mikor hazaengedtek, szépen egyenként elköszöntem mindenkitől. Majdnem mindenkit hazaengedtek másnap, mégis kedveskedve, irigykedve marasztaltak.

Remélem még látom őket, de nem a kórteremben, hanem egy vidám tavaszi napon egy tó partján. - PINK - Klikk ide!