Metronómia

2007. 12. 10.

Egy történetet megihlethet sokféle emberi érzés: szerelem, öröm, olykor megoszthat velünk, csalódást és szomorúságot. Mikor olvasunk, rendszerint megérezzük, hogy milyen állapotban volt az író, mikor a gondolatait elhelyezte papírján. Szeretem, ha ismerős érzések ragadnak el, olyankor azt sóhajtom magam elé: - Hát, igen.

Megszoktam hogy csak a ”fontos” dolgokra figyelek; a szél, ha megfordul, ha a tó túlpartjának képe elmosódik vagy, ha kacsa család hangoskodik a nádasban. Minden egyértelműen beszél hozzám. Eddig egy olyan külvilágot érzékeltem, ahol minden harmóniában mozog és megvan a ritmusa a dolgoknak. Aztán a tél felhozott Pestre. Most ha zöldre vált a lámpa, bizonytalanul lépek a zebrára: - Biztos, hogy mehetek? Süket lettem és vak. Azt csinálom, amit soha nem tudtam volna elképzelni: Bejárok az irodába…

Reggelente peronon állok. Várom a metrót. Felettem egy óra számol vissza. Mint egy kard, ami készül lesújtani. Még két perc…! Nyomaszt és nem szeretem, ha megmondják, mennyi van vissza. Már csak két perc! – fenyeget. Hát állok elébe, nem félek tőled! Tegnap is itt álltam és vártam, és tudod mit te óra, nem jött el a végítélet.

Tegnap mikor felszálltam elhatároztam, hogy körülnézek, hogy kicsit eltereljem gondolataimat a fájó valóságtól. Egy férfi lép elém, úgyhogy nem is nagyon nézelődök tovább. Elém került, mint egy kérdés.- Vajon átadjam neki helyem, arra pályázik vagy csak úgy találomra szúrt ki engem? Lesem a tekintetét, abból minden kiderülhet... már látom, hogy nem a helyemet akarja. Üveges szemekkel bámul maga elé és megszokott mozdulattal fogja a vonatfület. Fekete bőrkesztyű van rajta. Olyan, amit a német krimikben láttam gyerekkoromban a tettesen. Hihetetlen, hogy milyen hatása van egy ilyen kesztyűnek, így ”élőben”! Féloldalasan áll előttem és félek megnézni, mit fog a másik kezében, majdnem a háta mögött. Mégis elhatározom magam. Nézzük: Egy átlátszó bevásárló szatyrot szorongat benne a vacsorának valóval. Kicsit zavartan néz, rá-rá tekinget a szatyorra. - Arra gondol: Vajon jó márkájú vajat vettem, vagy majd megint lehord az asszony, mint múltkor a mustár miatt? - Szóval lehet tudni, mire gondol egy éhes gyilkos. Leszáll. Ezért állt, mert csak egy megállót ment. Egy fiatal fiú ül velem szemben. Horgászújságot nézeget. Nézegeti, mert olyan gyorsan lapozza. Aztán egy helyt megáll, becsukja, és a cipőjére néz elbambulva.: Ismerem ezt a nézést, én is szoktam így nézni, mikor a vízhez vágyok és tervezgetem, hogy mit fogok jobban, ügyesebben csinálni. Aztán kicsit mintha már a tenyerét dörzsölné, mert benne érzi halát. Vágyik a sikerre és nagyon biztos magában. Most azt hiszi, mindent tud és csak rá várnak a világ halai. Egy srác szinte felpattan a szerelvényre a következő megállónál. Nagyon magabiztosan mozog, kihívóan ordít róla, hogy városi srác. Leül lazán, majdnem lefolyik a helyéről. A horgász mellé ült. Lopva átles a horgászújságra. Nem városi még csak nem is lakik közel. Vidéki srác és megpróbál beilleszkedni. Itt egy lány, olvas. Valahogy mindig érdekelt, mit olvasnak az emberek? Pedánsan van öltözve. Külkereskedelmet olvas, már látom. Megmasszírozza fájó arccal bal térdét és így már mindent értek: nappal munkát vállal vagy gyakorlaton van valahol, éjjel tanul. Minden tiszteletem! Aztán, egy hölgy megy el előttem, és valamiért nem tudom levenni róla a szemem, feketében van. Szörnyű, gyász feketében; valakit elveszített. Állva akar utazni, de egy megálló után sírás fojtogatja és ledönti lábáról, le kell ülnie. Egy özvegy, aki most úgy hat rám, mint az a "szirénázó mentőautó": a szeretteim jutnak eszembe. Hirtelen valami jót kezd kutatni szemem, mert nem bírom tovább ezt a rengeteg fájdalmat; még látni is nehéz. Egy kancsal lány ült le velem szemben. Számomra Ők az egyik legérdekesebb tünemények a földön, bármit is tesznek mindig kedvesek, és szerények. Ahogy a kövérek boldogok és jókedvűek. A rocker srác is feltűnik végre, nagyon hiányoltam volna, ha nem találkozok a figurájával. Olyan érdekes ellentét. Kemény küllemmel felvértezve érkezik, de félénken szemléli maga körül a világot. Nem fogadják el Őt, de ha odalépnék hozzá egy jó szóval, nem utasítaná el a baráti közeledést. Tudom. Már sokszor tapasztaltam. Egy nagyon öreg néninek adja át most helyét, aki érdekesen szemléli a fiút, aztán mosolyog. Kislányi mosoly ez, de talán már Ő is újra az. Egy idő után észreveszem, hogy Ő az egyetlen, aki ugyanúgy nézelődik, mint én. Elhalad előttem egy hátizsákos. Hatalmas a puttonya. Igazi utazó. Egy fiúval nevet össze, aki szinte a képmása lehetne, csak a batyujuk színe különbözik. Könnyen cipelik, mintha rajtuk sem lenne. Irigylem őket, nem láttam még olyan turistát, aki szomorú lett volna. Megint nevetnek, és ha nem nevetnek, csendesen mosolyognak. Egy öltönyös lép elő mögülük komor tekintettel, akin azért akad meg a szemem, mert még valami furcsa nyugtalanságot is látok rajta. Aktatáska van nála, könnyűnek tűnik. De szerintem szívesen cserélné óriás turista batyura. Mikor leszáll a Ferenciek terénél ezt hallja: - Kérem vigyázzanak, az ördög sosem alszik! – én is hallottam.

A peron szélén állok, a világ szélén állok… vagy mégsem. Talán most itt kell lennem, ezek között az érthetetlen bábeli jellemek között. Látnom kell ezt is. És csak honvágy gyötör, ennyi az egész. Azt hallottam egyszer, hogy mindennek megvan a saját ritmusa. Úgy látszik a metrónak is. Ma megint itt állok... várom a mai színdarabot. Vajon ma, mit adnak? Az órára nézek. - Utállak! - vágom hozzá... nem érdekli. Rám se hederít, hiszen mindenkitől ezt hallja. És ezzel a nemtörődömséggel mondja, folytatva: - Még egy perc és kezdődik az élet… - Sia - Klikk ide!