Apu, apu!
Kevés dolog van, amire emlékszik az ember a gyermekkorból, sőt néha még pár év távlatából sem könnyű felidézni az eseményeket. Szerintem az emlékek azok, amik pótolnak minket a feledékenységünkért és az elveszett évekért. Én például tisztán emlékszem az első horgászélményemre, azt viszont nem tudom felidézni, hány éves lehettem. F. Gump után szabadon.
Tán még a tojáshéj is ott fityegett hátsómon, mikor azért sírtam át estéket, hogy apukám engem is vigyen el horgászni, ne csak a bátyámat. Sok mindenre megkaptam már ezt a mondatot:
- Kicsi vagy még!
De most úgy gondoltam, semmi nincs, ami fontosabb annál, hogy én is részt vegyek egy igazi horgászaton. Tehát ez a kis mondat csak arra volt jó, hogy felbőszítsen, de eltántorítani nem tudott. Viszont, ahogy toporzékoltam még mindig nem kaptam elegendő engedményt, csak ígéretet, az pedig semmire nem elég. Vagyis mit kell tenni? Bömbölni! Néha sikítva, néha szipogva, helyenként annyira, hogy már levegőt is alig kapok. Csak egyet nem szabad: abbahagyni! Szegény szüleim, volt bajuk velem. Szörnyen rossz gyerek lehettem. Esélyt sem adtam, hogy ne az én igazam teljesüljön.
Így hát másnap délután ott találtam magam a sűrű horgászboterdő közepén kuporogva, apu sokat látott polskiának hátsó ülésén. Lehet, még vörösek voltak a szemeim a hisztitől, de már vigyorogva zötykölődtem bátyám mellett. Ő pedig boldogan újságolta, milyen jó horgászhelyre akadtak. Szárszón nyaraltunk, s onnan két-három kilométerre a strandok után találtak egy nádast, amelyből két elhagyott stég nyúlt be a vízre. Amikor megérkeztünk, apu még a biztonság kedvéért becsengetett a helyiekhez, hogy szabad-e itt horgásznunk? Válaszul csak ennyit mondott az egyik kedves nénike:
- Persze fiacskáim, csak tessék. A tulajdonos úgy sincs itthon és mi is csak délelőtt napozgatunk egy kicsikét.
Egyre viszont megkért minket, hogy ügyeljünk a tisztaságra.
- Ez csak természetes - mondja apu, s a következő pillanatban pakoljuk is a felszerelést. Akkor vehettem kézbe az első igazi pecabotomat. Frissen vásárolt, piros színű! Orsóval, damillal és egy pici, ámbár jól látható rikító sárga úszóval. Most rettegjen a világ összes hala. Jövök! Apu leül a stég végére, bátyám a közepe táján foglal helyet, én pedig közvetlen mellette, hogy figyelhessem minden mozdulatát. Tudja, hogy ebből úgy is baj lesz, ha egy helyen horgászunk, mégsem szól egy szót se. Én még a gilisztát próbálom a horogra tessékelni, tesómat utánozva, amikor apu bevág első halának. Szaladunk hozzá érdeklődve:
- Mi az, mi az? Mit fogtál apu?
- Nem tudom mi, de mintha bolond lenne, úgy rángat.
Nemsokára kiderül, angolna! Undorodva figyelem forgását apu mögé bújva:
- Pfúj, de ronda nagy gernyó!
Bátyám rohan a merítőért, kinyitja és elköveti a hibák hibáját: megmeríti a kígyót. Ami jó, ha az ember órákon át csomókat akar kibogozni és káromkodni. Most már tudjuk, az angolna képes olyan gubancot is csinálni, amilyet még horgász nem látott! Mindezt csak tetőzi nyálkája, amit mindenre ráragaszt, na és a tekergése, amivel saját magára is csomót varázsol. Tehát itt egy szép balatoni kígyó, igaz a bosszúság, amit okozott, sokkal nagyobb nála. Nem baj, egy-két nyisszantás ollóval és máris van egy szétszabdalt kézségünk és egy alig megtépázott merítőhálónk.
Amíg az öreg szerel, mi már próbálgatunk rádobni az etetésünkre, ami kukoricadarából, kenyérből és jó fajta vaníliás cukorból áll. Tesóm hamar meg is fogja első halát. Egy aranykárászt. Ahogy leveszi a horogról, úgy ugrál a karcsi, mint egy kis akrobata. Olyan kedves látvány ő a szememnek, hogy már nem is figyelem az úszómat. Pedig kéne, mert halam már jó ideje vonszolja magával, mire visszanézek. Lelkesedésem hatalmas lesz, ahogy tekerem ki kárászomat. Majdnem tenyérnyiek lehetnek mindketten. Hű, ha így megy, akkor jó kis pecázás lesz. Aztán bátyám szünet nélkül fogja őket, de az én úszóm nem mozdul. Szemtelenül próbálok közel dobni az ő szereléséhez, hátha nekem is jut a halseregből, de csak azt érem el vele, hogy összeakadnak zsinórjaink. Veszekedés! Természetesen én elkezdek sírni apunak, hogy a Gabó tehet mindenről, mert nem hagy horgászni engem. Emlékszem, akkoriban mindenért ő volt a hibás. Bármilyen csínytevésről is legyen szó, annak a tesó volt az oka. Még akkor is, mikor egy sor kérdés után apu megkérdezte:
- Kinek buta a testvére?
- A Gabóé, a Gabóé! - mutogattam rá tovább, meg sem gondolva a kérdést. Szóval apu megint próbált segíteni a helyzeten és elvitt a stég elejére a nádashoz.
- Gyere fiam, itt is van ám hal.
- Nem itt nincs! - potyogtak könnyeim.
- Nézd, megmutatom - azzal fog egy gombóc etetőanyagot, bedobja és rögtön ki is vesz róla egy helyes karikakeszeget.
- Na látod, nem csak ott vannak, legalább próbáld meg a kedvemért.
Csendben, sértődött arccal leülök, és kezembe veszem a botot. Szipogok még egy párat, aztán csak nézem, ahogy Gabó fogja a halait. Valamit morgok a bajszom alatt, amikor szép lassan eltűnik az úszóm a stég alá. Egy pillanatra megáll körülöttem az idő. Ahogy követem szememmel az úszót, talán még levegőt sem veszek. Valahogy észbe kapok, mi is történik, és kapkodva berántok. Nagy súly van a zsinegen, de nem ez a fő gond, hanem az, hogy nagyon rángat ez a nehéz valami. Úgy jár a bot a kezemben fel s alá, mint egy libikóka. Nagy nehezen jön a szó, amit már régóta keresek:
- Apu, apu!
Még most is nevetnem kell, ha elképzelem, mit láthattak apuék, amikor felém néztek. Olyan ábrázatom lehetett, mint aki nem érti, hogy került ilyen helyzetbe. Mosolyogva érkezik a segítség, kiemeljük a halat, egy gardát. A Balaton villanó hala igen ficánkolós fajta, ezért járt a kezemben annyira az új szerelés. Esteledik már, úgyhogy elindulunk vissza a nyaralóba. Sok hal ékesíti szákunkat, én mégis csak egyet figyelek, egész úton le sem veszem róla a szemem. Az én gyönyörű gardám. Visszaérve mindenkinek mutogatom, mekkora nagy halam is van.
Hát igen, akkor kellően megfertőződtem a horgászattal. Utána még nehezebben lehetett elindulni nélkülem horgászni. Azóta talán már fordult a kocka. Bátyám ül egyre közelebb hozzám, de még mindig én dobok keresztbe neki. Olyankor valamelyikünk csendesen eloldalog (én). A lényeg, hogy már tudom, minden csomót ki lehet bontani... ha akarjuk.
Bátyámnak születésnapjára.
Köszönet mindenért!
Gabó a Socán!
Jöttek már mindenre, mert odacsaltuk őket. Olyan négy óra környékén alább hagyott az étvágyuk és rengeteg üres bevágásunk volt. A halak ugyanis nem távoztak, csak már nem ettek, olyan nagyon. Sok halat nem tudtam lefényképezni, mert vagy nyálkás volt a kezem, vagy éppen fárasztottam én is, de végül készült néhány fénykép és persze minden hal visszakerült helyére a fotó után.
