Sors? Az mi?

Ez egy válasz levelem, egy olyan ismerősömnek, akivel csak párszor beszéltem, de látta a blogomat és nagyon kedvesen, egy levélben leírta a saját kis történetét és harcát. Csupa jóval tűzdelte tele, amiért hálás vagyok. Ő már gyógyult és biztat engem is! Utólag is köszönöm.

A válasz:

"Köszönöm, hogy elküldted ezt a levelet nekem és nem, egyáltalán nem untattál vele. Tudom hogy, könnyű azt mondani, hogy el kell foglalnod magad, mikor csak erre tudsz gondolni, én is hetekig nem tudtam aludni, ahogy Te sem. Csak olyan álmaim voltak, amiben daganatom van. Aztán felébredtem, azt hittem csak egy álom volt. Mikor rájöttem, hogy nem, az volt az igazi szörnyűség!

Ne aggódj, neked még annyi félnivalód sincs mint nekem, hiszen úgy tudom amit kivágnak és burokban van ahhoz nem kell a kemo és már csak annyi a dolgod, hogy helyesen próbálj meg élni. Ezalatt nem azt értem, hogy káposzta, cékla meg testmozgás. Persze az is fontos, de inkább arra figyelj, hogy azt tedd amit szeretnél, élj úgy, ahogy azt gondoltad, csak azok tehetik meg, akik eleve boldogok. Mindenki élhet úgy, ahogyan szeretne. Tényleg nem prédikálok, tőlem az messze áll! Nem valami szektával traktállak; ezekre jöttem rá a betegség alatt. A véleményem a betegségről és az elfogadásáról az, hogy mindig csak szép apránként kell előre haladni. Mindig, amit éppen mondanak, azt kell megoldani, lehet ez egy vizsgálat, de lehet a kemo is. Sosem szabad arra gondolnom, hogy a végén úgyis meghalok, mert ezzel tönkre vágom a napjaimat. Ha pedig tényleg megtörténik, mondjuk nem olyan sokára, akkor elrontottam életem utolsó pár hónapját azzal, hogy idegeskedtem meg nyavalyogtam és nem a szeretteimmel törődtem meg a feladataimmal. Ha tényleg csak kevés van hátra, kár agyalni, ha meg megúszom akkor is elvesztegetett idő volt, amíg ezen gondolkodtam. :-) Te már nem leszel beteg, mert okosan csinálod! Csak így tovább! Azt hiszem, ha nem bánod, a válaszomat félig meddig felraknám a blogra, mert sok olyat hoztál ki belőlem, amit máshogy nem írtam volna le és még van egy dolog, amit ezzel kapcsolatban leírnék, de arról meg mástól kell engedélyt kérnem. :-)"

Tehát akkor a történet amire a végén utalok és amit eddig csak nagyon kevesen tudtak: Mikor az első terápiáról hazajöttem a kórházból, nem éreztem túl rózsásan magam, de a kedvem jó volt, mert végre itthon lehettem és még mindig látogattak. Jókat beszélgettem barátokkal, családdal egyaránt és mindig volt aki felvidítson.

Anyukámmal is sokat beszélgettem. Arról is, hogy mostanában rengeteget jár sztk-ba, mert fáj a hasa és már vagy három vizsgálaton is túl van, de semmi eredmény. Türelemre intettem, de tudtam, hogy milyen bosszantó ez. Láttak nála valamit, amiről kiderült, hogy polip. Levágták mindet és elküldték szövettanra. Három hét múlva a születésnapom előtt három nappal jött meg az eredmény, amivel annyira nem is foglalkoztam/foglalkoztunk, mert nem számítottunk semmi rosszra. Viszont megtörtént a lehetetlen. Az állt a papíron, hogy Anyunál cd 20-as rosszindulatú daganatot találtak a vastagbélben. Csend lett. Csak azon kattogott az agyam, hogy ez elképzelhetetlen, ilyen nincs! Ugye ez csak vicc? Ránéztem Anyura, de nem tudtam neki mit mondani... később valahogy észhez tértem és megpróbáltam nyugtatni és biztatni, hogy majd legyőzzük, együtt képesek leszünk rá, mert más lehetőség nincs!

Igazából így utólag csak arra tudok gondolni, hogy vajon mit érezhetett a bátyám? Maradjunk csak annyiban, hogy azt el se merem képzelni!

Néha az is eszembe jut, hogy csak nagyon hülye amerikai filmekben történhet valami hasonló!

Anyu már kopaszon látta magát, igaz még nem dőlt el, hogy a műtét után kell-e kezelés? Ugyanis az orvosok úgy döntöttek, hogy kivágják mert nagyon kicsi és műthető. Anyu befeküdt a kórházba és egy pár nap múlva megműtötték... nehezen viselte.

Aztán megjöttek az eredmények és az orvosa csillogó szemekkel közölte, hogy szerinte nem lehet gond, mert burokban volt. Azt se érti igazán, hogy hogyan vették észre, olyan pici volt. Az orvos aki műtötte tehát abszolút jókat mondott, de a végeredményt úgyis az onkológus közli. Ő is mindent rendben talált, úgyhogy Anyunak innentől csak az volt a dolga, hogy pihenjen. Végre kicsit felsóhajthattam, de egy dolog mégsem hagyott nyugodni. Onnantól, hogy Anyu a gyógyulás útjára lépett, én megint úgy éreztem, hogy egyedül maradtam. Örülök, hogy így alakult!

Jelentem, Anyu jól van és ez a legfontosabb!

Még meg sem köszöntem

Van még valami: Többen kérdezték már, hogy miért nem írom le az orvosok és a kórházak nevét? Ennek az oka az, hogy nem érzem azt, hogy leírhatom. Nem tehetem. Legtöbbször jókat írok emberekről és intézményekről, de mi lesz, ha több rosszat kell írnom. Tehát, ha valaki kíváncsi engem megtalál. Személyesen nagyon szívesen tovább adom a neveket és a tapasztalataimat akár jó, akár rossz.

Hála Istennek sokan megkeresnek jó tanácsokkal! Néha azzal is, hogy mit egyek meg milyen vitaminokat kéne szednem. Nagyon aranyosak és kedvesek, de nehezen váltok már arról, amit eldöntöttem és amiben hiszek. És akkor megint idézek egyet magamtól, egy válaszból:

"...Enni most azt eszek, amit meg kívánok. Ha most elkezdenék vitaminozni, meg zöldségeket enni, akkor baromi egészségesen halnék meg és éhesen is. :) Kizárt, hogy az esetemben addig érdemes életmódot változtatni, amíg az orvos azt nem mondja, hogy mostantól elkezdheti az egészséges életet. Úgyhogy még várok az eredményekig..." "...Szóval inkább így gyógyulok (veletek)!..." "... mindenki segít, de vannak dolgok, amiknek valóban utána kell nézni. 'Az internet is csak média és nehezen bízom rá az életemet.' - Tudod ki mondta ezt?... Én az előbb..."

Rufus Thomas a fókapatkányszurikátatacskó

Nem véletlen, hogy nem írtam még a kutyánkról. Én nem tartom a legjobb ötletnek, hogy egy állatnak ennyi figyelmet szentelünk. Nem vagyok kőszívű vagy ilyesmi. Nekem is volt gyerekkoromban olyan kutyám, akit nagyon imádtam és eszméletlenül ragaszkodtam hozzá, de egy nap az egyik rokon éppen itt volt nálunk és nyúlt a kutyám tányérjáért, amiben kaja volt és hát majdnem nem maradt keze! Orvoshoz kellett vinni és mire hazaértem a suliból már bekötözték a rokont. Másnap mikor hazaértem már nem volt kutyám... nem értettem és két napig sírtam. Azóta valószínűleg ösztönből teszem, hogy nem ragaszkodok egy állathoz. De Rufusszal, megint bűnbe estem.

Jó régóta terveztem, hogy meglepem Elát egy törpetacsival. Nézegettünk képeket kutyusokról és sóhajtoztunk, hónapokon keresztül. Aztán, én egyedül titokban kezdtem a neten kutatni, eladó törpetacskók után. Találtam egy érdekes hirdetést: "Törpetacskót szeretnék lehetőleg ingyen" - valahogy én is így éreztem, látva az árakat. Egy pár nap kutatás után, szinte semmi jót nem találtam, de gyűjtöttem egy pár telefonszámot, amik érdekeltek. Az egyik ilyen helyen, nagyon olcsón kínálták a 'portékát', felettébb gyanúsan, de úgy gondoltam egy próbát megér. Megkérdeztem mi az oka. Azt a választ kaptam, hogy gyorsan túl akarnak adni rajtuk, mert nincs helyük. Rendben, mondtam és már hívtam is a haverokat, hogy el tudna-e valaki vinni Győr mellé, mert nekem akkor még nem volt jogsim. Csücsit hívtam először, mert nekik akkoriban lett egy törpetacsijuk és gondoltam, Ő megért. Elmondtam, hogy titokban megy minden, úgyhogy okosan kell megoldani. Nagyon rendes volt és természetesen igent mondott. A hétvégén már mentünk is. Kedvesen fogadtak a háznál és rögtön odavezettek a kölykökhöz, közben a szememmel kerestem az anyát és az apát. Sokáig nem kellet, mert az anyjuk nagyon vigyázta a csemetéket. Nem néztek ki törpének. De mikor ránéztem az alomra rögtön feltűnt Rufusz - Ő volt a leggyengébb - és nem bírtam otthagyni. Megtetszett, jobban mintha törpe lenne. Persze ott is győzködtek még, hogy az, de nem akartam nekik azt mondani, hogy ne röhögtessenek ki, inkább kiperkáltam Rufuszt és kimenekítettük!

Másnap Ela megkapta. Nem is hitte el! Sok szép éjszakát okozott akkor nekünk. Felerősödött és a legegészségesebb, legszebb tacskó lett, akit valaha láttunk. Azóta pedig még annyi minden jó történt, hogy nem férne ide, ha le akarnám írni! Hálásak lehetünk ennek a kis dögnek.

Mindenkit felvidít mindenkor, rettenetesen okos és értelmes. Egy időben sajnos nem találtuk az otthonát, mert rájöttünk, hogy nem 'panel' kutya. Lakott velem Tihanyban is. Azt nagyon élvezte! A természet igazán neki való! Ott Ő volt minden vigyázója és főnöke! Mindig és mindenkor jelezte a vaddisznók jelenlétét és imádott velem horgászni. Aztán Bicskére került a Mamámhoz, ahogy mi is! Azóta ha kinyitom a kocsiajtót, mindig beugrik és néz rám vágyakozva... azt hiszi Tihanyba megyünk.

Első pillanatban Mama azt mondta vigyük ezt a kutyát ahova akarjuk, de itt nem maradhat. Rá két hétre már az ölében simogatta és azóta le se rakta, szerintem. Már különböző nevekkel is illette az évek során, kedvesem, drágám, aranyom, egyetlenem, kisfiam és a legkedveskedőbb: Te kis pöcs!

Mindig velünk akar aludni vagy éppen azzal, akit az ágya mellett talál. Csendes kutya csak akkor ugat, ha jelez vagy ha akar valamit, illetve még akkor is ha játszanak vele, cukkolják! Az is kiderült róla, hogy fantasztikus terápiás kutya, mert mindig megpróbált játszani velem ha látta, hogy rosszul vagyok.

Egy baj van csak Rufusszal: Nem tudja magáról, hogy kutya! Azt hiszi, hogy embergyerek. Nem hibáztatom, mert nem szólt neki soha senki, hogy kutya vagy! Amit érzékelt az volt, hogy rettenetesen elkényeztetik. Mama az utóbbi időben, ha lehet még jobban elkényeztette és már mindent szabad neki. Ja, és van egy mutatványa, amire meg az Ela szoktatta és akkor valóban nem lehet neki ellenállni, ha ezt csinálja!

Most akkor, hogy a bánatba legyen az ember szigorú, mikor rosszat csinál? Szóval odáig jutottunk, hogy a Mama már titokban eteti az asztal alatt, hogy meg ne lássam. De persze, ha nem látom akkor folyamatosan eteti akármiből. Mert ugye Rufusznak meg csak az kell, amit mi eszünk hisz' Ő egy kisgyerek. Ez odáig fajult, hogy a múlt héten István el akarta vinni a Mama tányérját és Rufusz halál komolyan meg akarta harapni. Utána még egyszer megpróbálta úgy, hogy már mindannyian látjuk és Rufusz megint odakapott. Azt gondoltam most nagyon megregulázom, ahogy szoktam ilyenkor. Nagyon szomorúan és bűnbánóan néz olyankor és elbújik előlem ha kiabálok vele, miközben persze Mama meg velem kiabál, hogy ne bántsam már azt a szegény gyereket. De rájöttem, az itt már hiábavaló és már nem segít semmin. Sajnos rá kellet ébrednem, hogy nincs mit tenni: Rufusz most már gyerek marad...

Dogs --Klikk ide!

Fehérvérsejtek, ide hozzám!!!

Megvolt a tervezett pénteki vérvétel. Nagyon gyorsan zajlott minden. Bementünk vér le, be laborba 10 perc múlva már jött is az eredmény. A fehérvérsejtjeim száma megint leesett. Így hát kellett kapnom a már említett csontvelő tunningot, injekció formájában. Egyet ott, egyet meg magamnak kell beadnom másnap. Semmi gond, simán megoldom, láttam már egy pár ilyet... ráadásul másfél centi hosszú az egész tű, mint amit a cukorbetegek is használnak és meg se lehet érezni, olyan vékony. Igazából csak biztatom magamat...

Szóval kevés a fehérvérsejt. Legutóbb is ez történt, úgyhogy nem vagyok megijedve, inkább hálát adok, hogy még nem lázasodtam be, mert akkor mehetnék megint befeküdni. Így, mondjuk most ugrott minden programom a hétvégére. Mehettem volna biliárdterembe, Pestre. A leigazolásomat intézték volna... nem baj, nemsokára meglesz az is. Most nem mehetek egyáltalán emberek közé, legalább hétfőig. Utána simán.

Ma beadtam a szurit magamnak! Azt hiszem, egy kicsit idiótának kell ahhoz lenni, hogy az ember csak úgy megszúrja önmagát. Most viszont muszáj, de így is baromi nehezen veszem rá magam és vagy két percig csak nézegetem a 'célpontot'. De sikerült...

Bent a kórházban már úgy beszélgetett velem a doktornő mint, aki szinte meggyógyult. Jó érzés volt és már vérsejt csökkenés miatt sem aggódtam. Azt mondta, hogy ő úgy érzi, már rendben van minden és eltűnt a limfóma, de a végleges véleményt a főorvos úr mondja majd március 2.-án. Aznap van Gabó születésnapja, tehát nem lesz nehéz megjegyezni, hogy mikor megyünk. Hiszen mint mindig, akkor is elkísér! :-)The obvious child_music - Klikk ide!

Az idei első

Hétfőn késő estig írtam, úgyhogy sikerült másnap későn is kelnem. Akkor is csak azért, mert mintha már másodszor hallottam volna csörögni a telefonomat. Jól hallottam. Csabi szólt bele: -Vikilí nincs kedved horgászni? Szemeim kipattantak: - Mit, hol? Dehogynem! Pakolok és ott vagyok, úgy fél óra! Csabi: - Tudtam, hogy tetszeni fog!

Kapkodok. Hol is kezdjem? Először eszek, aztán megnézem, hogy állnak a tavaly elpakolt horgászcuccok: Nem jól, mondhatom. Kicsit szanaszét van minden. Az első kézség szerelése szezonkezdéskor mindig nagyon vicces. Kiesik az ember kezéből minden, nehezen gondolja végig, mit hogyan kéne és vannak műveletek, amit többször is megcsinál, mert az elsőt elfuserálta. Na ilyen körülmények között sikerül, úgy egy óra alatt összehoznom egy botot.

Nagy nehezen leérek Csabihoz, de rossz irányba indulok mert nem látom sehol. Aztán észreveszem és mire odaérek vagy hússzor kifáradok. Nem volt könnyű...

Nem messze a partszélen véres eseményre utaló nyomok láthatók és az áldozat.:

Egy vidra hagyhatta ott ezt a jó falatot, amiről csak nehezen lehet megállapítani, hogy amúr vagy balin. Végül Csabi fogad és finoman megemlíti a fél órát, amiből másfél lett.

Három lék tátong a parttól 5 méterre. Szélsebesen elhelyezzük egyikben az úszós készséget, rajta a sportkárásszal, amit Csabi hozott. Sportkárásznak azokat az apró kárászokat hívom, amiket télen használunk csalinak, hiszen egy pillanatra sem állnak meg a horgon.

Minden a helyén. Beszélgetünk... sok mindenről.

Később Balázs csatlakozik hozzánk. Kinézett hátha lát halat idén. Mi is ebben reménykedve jöttünk. Csabi kis idő múlva egy telefon után elnézést kér és otthagy minket, pár percre. Én közben a csuka kapását taglalom Balázsnak és azt, hogy mennyit kell várni a nyeletéssel. Balázs hüledezve hallgatja, majd hirtelen kapásom van. Eltűnt az úszóm. Balázs odaszalad, én sétálok. Imádom Balázst nézni, hallgatni, mikor kapást lát, valami hihetetlen az izgatottsága. Ő valószínűleg már tízszer bevágott volna, mikor én a botot még csak kézbe veszem. Közben beszélek és megint elmesélem hogyan működik ez, hiszen ezt most szemléltetni is tudom. Balázs ekkorra már teljesen kikészül! Újra elindul a zsinór a lék alá és most bevágok röviden, de erősen. Érzem a boton, ez nem csuka. Nemsokára egy sügér buggyan elő a lékből. Gyönyörű egészséges. Talán most jobban örülök neki, mint egy csukának, de mindenesetre nem sajnálom, hogy nem azt sikerült fogni. Nem tudja a száját mozgatni, olyan mohón teletömte a sportkárászommal.

Vidáman fényképezgetjük aztán visszamegy oda, ahonnan jött. Megjön Csabi és Balázs ugyanazzal az izgatottsággal adja elő a történteket.

Később megint kapás, de most a nagy izgalomban odatrappolunk és ezért abbamarad.

Indulunk haza. Jó volt ez így is! Sőt!

Otthon már telefonálok is Bátyámnak: - Na ki fogott már idén halat?

Emlékek

2003. 09. 20.

Hallottam már ezt a kifejezést, hogy "Nincs kedvem hozzá!" pl.: mosogatni, takarítani, horgászni. (Na jó, az utóbbi kijelentést férfi szájából még nem hallottam, csak meséltek efféle rémmeséket)

Hát nekem írni "nem volt kedvem". Ahogyan a mindenki, én is egy isteni sugallatra vártam, valamiféle angyali szárnycsapásra, aminek az ereje eltolja a kezemet egy toll felé; csak egyszer kellene kézbe venni, minden menne a maga útján - dörömböl egy hang a fejemben- csak a "kedvem" jöjjön meg!

Szépen mosolyognak a csillagok, de hideg szél fúj és ez egyedül már nem is olyan kellemes. Viszont a szél hozza a halakat nekem, ezért hát viselem. Galléromat felhajtom, és magam elé bámulok hunyorogva, mert "Szél Kálmán" nem pihen egy pillanatra sem. Éjszaka van és a Kálmán ígérte halak sehol, pedig egy hete még ugyanez az időjárás hozta meg az étvágyukat. A potyka is megéhezett meg a sütyi is. A hullámok hangját is elnyomta, úgy puffogott a balatoni kékfarkú! Még mindig bámulok a nagy fekete semmibe, mert már a jelzők figyelésével is felhagytam. Aztán a szemem kikerekedik! Mintha valami döbbenetes dolgot látnék, pedig semmi meglepő: itt az ihlet, írni kell! Most!!!

Beszaladok, keresem a kedvenc írószerszámom... megvan és fog is az aznapi újságon. Gyorsan, papírt ide! Na, de milyet? Mert, ugye az sem mindegy. Új, fehéret, amin tisztán látszanak a gondolatok vagy ezt a fakó, kissé megsárgultat, amit már senki nem akar használni? Mert öreg. Öreg és megfáradtan fekszik a polcon. Na jó, gyere te vén papír, majd én írok rád. Nem lesz túl nemes vagy nagyon bölcs írás rajtad, viszont egy ember emlékei. Emlékek, amiket könnyebb hordani, mint a nehéz számokat vagy kemény hivatalos irományokat, amitől majd mérgesen tekintenek rád, unalmasan, mint egy hajnali tükörre. Gyere, írok neked valamit, ami kedves nekem. Kiviszem magam mellé és belekezdek egy friss emlékbe, hiszen az még él bennem, s így pontosabb lesz.

Csendesedni kezd az idő. A fiatal, heves hullámokat, öreg, mély, lusta hullámok váltják, amik csak lassan mossák a nádast, mert tudják, az idő nekik dolgozik, és olyanná alakítják a partot, amilyenné akarják. Most már még kevesebbet foglalkozom a horgászbotokkal, de a kapást mégis észreveszem. Hirtelen egy nagyon agresszív húzást látok, megijedek és csak úgy egyszerűen ledobom a megírt oldalakat magam mellé. Csak a hallal foglalkozom, jól dolgozik, olyan szépen küzd, hogy a barátoknak ígért hallébe pont jó lesz - bíztatom magam.

Ahogy közeledik, egyre jobban ráncolom a homlokomat: - mi ez? Hínárcsomó! Kiemelem, és ahogyan szaggatom le a szerelékről, találok benne egy tizenöt centis potykut. Leülök. Pislogok kettőt az ebihalamra, majd visszaeresztem.

Ekkor papírzörgés válaszol a váratlan szélre a hátam mögül, s odarántom rémült ábrázatom. Látom, ahogy az emlékek útra kelnek, megadva magukat Kálmánnak. Zörögnek. Azt zörgik, fiatal vagyok és felelőtlen. Aztán elérik a vizet és már a hullámok hátáról nézik a csillagokat. Összeszorítom a számat, mint a kisgyerek, aki fogorvos bácsit lát. Egy sor gondolat zúg a fejemben... az első, amit mondanék, az csúnya lenne, még így egyedül is...

Miért is vagyok ilyen? Ott úsznak az emlékeim a vén, bölcs papíromon. Igaz, nem olyan értékes írások voltak... éretlen volt még... éretlen, mint amilyennek most én érzem magam. Aztán már csak mosolygok utánuk, mert gondolataim tovább visznek: a fontoskodó mindennapi dolgok nem érnek többet, mint egy kedves emlék. Talán, ahogy telik az idő, előbb észreveszem az értékeket és megtanulok ragaszkodni hozzájuk. Talán... csak nehogy közben kapásom legyen!

The best fly fishing clip ever: Fly fishing -Klikk ide!

I'm Back!

Ahogy már írtam, erősödöm folyamatosan és szombaton már odáig jutottam, hogy tudtam szervezni és végigjátszani egy házi pókert a srácokkal. Jól sikerült! Kicsit elfáradtam de megérte, mert élveztem a játékot meg a társaságot. Vasárnap már addig merészkedtem, hogy Stillel az előre egyeztetett biliárdot is megtudtuk ejteni!

Elmentünk biliárdozni. Úgy 7-8 éve járhatunk Tatabányára, a Sárberki lakótelepre, hetente egyszer. Régebben többször is mentünk. 

Szóval már mondhatom, hogy a törzshelyünk, ez a klub. Most is úgy kezdődik a játék, mint annyi éven keresztül mindig: a golyók kiesnek a kezemből, azt se tudom, hogy kell felrakni őket, pedig csak pár hét telt el. Ez ilyen. Átlesek a mellettünk lévő asztalra is, hátha ismerősökbe ütközünk. Zoli játszik rajta, egy sráccal, akit én csak látásból ismerek. Csak a nevét tudom meg azt, hogy fantasztikusan jól játszik. Zoli is a legügyesebbek közül való, régen gyakran kerültünk össze versenyeken, úgyhogy tapasztalatból tudom mindezeket. Intünk nekik, majd több jókora 'helló' hangzik el.
Megpróbálom magam rendbe szedni. Ég bennem a játékszenvedély az alkaromban már érzem a lökés erejét, ahogy lehajolok a tekintetem elborul a külvilág teljesen megszűnik, mint egy cápa mielőtt támad, mint Tom Cruise abban a biliárdos filmben... ekkor, egy hatalmas gikszer miatt, majdnem kiesik a dákó a kezemből. Ügyes! - gondolom és inkább ráveszem magam, hogy csak úgy lökögetek, már ha sikerül eltalálnom a fehér golyót. Mégse égjek már azok előtt, akik még láttak valamikor régen jól is játszani.

Pár perc múlva Zoliék pakolnak, de még odalépnek egy kézfogás erejéig. Hiszem én, de aztán Zoli elkezdi mondani, hogy tudnék-e feljárni ide játszani? Semmi gond eddig is feljártam. Akkor jó - folytatja - mert, lenne rá lehetőség, hogy hétköznaponként 2-6-ig gyakoroljak, természetesen ingyen. A csapatukban is lenne még egy üres hely számomra. Mindenre számítottam csak erre nem. Annyi éven át bíztam benne, hogy egyszer eljön ez a pillanat és valaki megkér, hogy játsszak náluk. Próbáltam mindig jó formában lenni, hátha felfigyelnek rám. Aztán sokáig nem ment, de mindig volt, aki látott fantáziát a játékomban és biztattak olyanok is, akik eredményes játékosok és akikre felnéztem. És most ez... nem nagy dolog, de madarat lehetne velem fogatni.
Hirtelen eszembe jut a betegség, amiről Ők mit sem tudnak. Azt hiszik brahiból vagyok kopasz, merthogy voltam én már copfos és szakállas is, amikor megismertek. Tehát még azt sem tudom, hogy igent mondhatok-e? Ki tudja mikorra leszek olyan állapotban, hogy végig tudjak játszani egy versenyt. Szükségem lenne a játék örömére, arra amit egy tökéletesen kiszámított és kivitelezett frém tud csak adni!

Abban maradunk, hogy majd hívom őket, ha döntöttem. Mégiscsak jó kis Valentin nap ez! Kisétálnak, én visszaállok az asztalhoz és vagy háromszor lepucolom hiba nélkül. Már nem látták, hát ez fájdalmas...

Hétfőn azon gondolkozom, hogy tényleg komolyan kell venni a betegséget és még nem tudhatom, hogy eltűnik-e egyáltalán. Aztán kedden ülök a gép előtt a gurulós széken himbálom magam, mint aki nagyon agyal. Bámulom a kezemben a telefont: Képes leszek vajon játszani? - Valamiért, megint Tom Cruise ugrik be...

Tom Cruise? - Úr Isten, de hisz' az egy tehetségtelen harmadosztályú ripacs, egy idegesítő, béna kezű vakegér! - tör ki belőlem.

Paul Newman a kemény! Abban a pillanatban már tárcsázok is, a többit meg már sejtitek...

Color of money

Köszönöm levél

Lányok/Fiúk, nagyon megleptetek!

Először is azzal, hogy ennyien vagytok, akik szerettek engem vagy gondoltok rám. Egyenlőre még nem tudom, hogy hálálhatnám meg, de tudnotok kell, hogy rengeteget jelent az, hogy írtatok vagy kerestetek telefonon! Nagy dolog ez mostanában! Rohanunk és csak néha állunk meg elgondolkodni. Nem tudom leírni mit éreztem, amikor olyanok is megkerestek, akikről ezer éve nem hallottam. Nyugodtan keressetek ezután is, mert ezek mind pozitív energiák, amikre most nagy szükségem van. Akik nem mernek, azok is. Nyugodtan.

Én itt vagyok és ennek igen egyszerű oka van: ezt tekintem most egyfajta munkának. Felkelek és muszáj valamit úgy csinálnom, mintha iszonyúan számítana, mert különben elég üres lenne ez az időszak. Így hát ezt csinálom 9-től 17-ig, mintha dolgoznék. Írok. Ide is, de legtöbbször a horgászkötet készületein bajlódom. Mit kötet, könyvecske. Most még csak füzet...

A hétvégén azzal foglalkoztam, hogy mindenkinek válaszoljak, aki néhány jó szóval megkeresett. Boldogan tettem és remélem, senkit nem hagytam ki! Ez alatt végig erősödtem és egyre jobban éreztem magam. Ezért is fontos minden levél. Elfoglaltam magam. Nem jutottak eszembe a gondok. A régi barátokkal és elfelejtett nyarak emlékeivel foglalkoztam. Sokat mosolyogtam és néha könnyes lett a szemem. Egyébként nem gondoltam, hogy a bejegyzések sokakat megsiratnak...

Szóval mindent egybevéve: KÖSZÖNÖM!

Továbbra is maradjatok ilyenek és tudjatok megállni néhány pillanatra, nézzetek ki az ablakon ha tiszta eget láttok. Vagy nézzetek a gyerekek szemébe és érteni fogjátok, mire gondolok.

Köszönöm, hogy imádkoztok!

Én ha szeretnék egy kicsit kirepülni az ablakon, akkor becsukom a szemem, hátra dőlök és ezt hallgatom - Free - Klikk ide!

Kórházban

2009. 10. 26. - 2009. 10. 30.

Amikor először szembesültem a limfómámmal, még nem tudtam mi ez. Senki nem mondta, hogy ez daganat vagy ilyesmi... Említettek valami sejtburjánzást futólag, én ebből azt gondoltam, hogy ez nem lehet más mint rák, de mindenki lebeszélt róla, hogy ugyan már, ne beszéljek hülyeségeket! Teljesen biztos akkor lettem benne, mikor a kardiológusom kiejtette a száján a következő mondatot: - Hát ez kemoterápia lesz, de ki fogja bírni a szíve meg maga is, Viktor. - Hogy mi? - Gondoltam. Levegőt se kaptam hirtelen. Apró pánik lett rajtam úrrá, de le tudtam magam beszélni róla, mert ránéztem Anyura, aki ott ült mellettem és láttam rajta, hogy mindjárt kiborul és ezt nem hagyhattam. Hazafelé a kocsiban kidőlt belőle a sírás, de azt hiszem ez természetes és jobb is így, ha kisírja magát az ember. Én vezettem és nem tudom elmondani mit éreztem, mert csak néztem ki a fejemből és nem hittem el. Egy pár cigit el is füstöltem aznap, de még mindig csak bámultam magam elé.

Másnap találkoztam a leendő orvosommal, aki a limfómámat fogja kezelni. Annyit kell tudni róla, hogy valószínűleg ő az egyik legtiszteltebb és legjobb orvos az országban és ebben a betegségben, ő éri el a legjobb eredményeket. Az összes orvos úgy szólítja, "Tanár Úr" és mindegyik csak halk, néhol elcsukló hangon beszél vele. Ő az Orvos nagybetűvel. Joggal bízom benne. Félelmetes volt a találkozásunk: Odaadtam a papírjaimat, de bele se pillantott, csak engem nézett vizsgálgatva. - Mióta van az ott? - Kérdezett az állam alatt látható jókora nyirokcsomóról. - Mennyit fogyott? - Ez volt a következő kérdés. Én pedig próbáltam mindenre pontosan válaszolni. - Tudja mi az a kemoterápia? - Válasz: - Nem!

- Az az, amivel Meggyógyítom! Ne higgyen semmilyen kuruzslónak! - Én megfogadom, ezt megígérhetem. Mikor kijöttünk tőle és kicsit sétálgattunk a parkban, egy pár cigi még elpattant és végre eltört a mécses. Jó hosszan sírtam, azt hiszem.

Nagyon tisztelem az orvosokat és hiszek benne, hogy meg tudnak gyógyítani! Bár mérges is vagyok, mert érdekes módon egyiknek sem tűnt fel, hogy ez limfóma is lehet és senki nem tudott elküldeni egy ultrahangos vizsgálatra 8 hónapon keresztül! Azért ez bosszantó!

Na attól kezdve felpörögtek az események. Műtéttel vettek az államból egy nagyobb mintát - úgy egy egész borsnyit - aztán azt mondták, hogy egy hét múlva meglesz az eredmény. Én hazamehettem és azt gondoltam addig van időm elrendezni mindent, meg egy utolsót pecázni, biliárdozni, mielőtt befekszek a kórházba. Este 6-kor megszólalt a telefonom. Az Orvosom volt és közölte, hogy holnap reggel jelenjek meg a kórházban mert megkezdenék a terápiát. Megint kellett a levegő. De hát azt mondták még egy hét az eredmény!? - A problémát már tudjuk. - És most is igaza volt, hiszen minél hamarabb annál jobb!

Reggel elmentünk és befeküdtem ahogy kérték tőlem. Egy nagyon kedves fiatal nő lépett az ágyamhoz és elmagyarázta, hogy Ő lesz a kezelő orvosom mostantól, mert rábíztak. Azt is el mondta, hogy ne aggódjak, de azért lehetnek mellékhatások. Onnantól, ha jól emlékszem, nem jutott az eszembe, hogy rágyújtsak.

Jobban elfoglalt az, hogy be voltam rezelve! Hozták a nővérkék a sok finomságot, infúzióban. Velem volt a Gabó meg Anyu és a Bogyóm is természetesen! Hihetetlen, hogy milyen szerencsés vagyok a családommal és ez alatt mindenkit értek! Azt is aki nem látja itt a nevét! És ez vonatkozik a Barátokra is! Az ágyam mellett az ősrégi telefonkészülék mögé tűzve találtam egy Jézus képet, egy amolyan lapocskát, aminek a hátulján egy ima volt. Nem vagyok vallásos, bár tudom, hogy ez semminek nem függvénye. Csak hinni kell azt mondják. Mindenesetre megérintett és néha sóhajtottam is felé: - Jajj, Padre...

Délután körül hozták az első kemómat. Egy öreg bácsi a szemben lévő ágyról rámutatott a kemót tartalmazó infúziós zacsira és az öklét rázva a következőt mondta: - Na az a kemény!- Köszi, - gondoltam magamban - "sokat segítettél, Csoki!" Ez egy olyan sötét rózsaszín cucc volt, úgyhogy el is neveztük rosénak. Bár a roséért sem rajongok különösebben. Miután lefolyt, mindenki szép lassan hazament, mert olyan fél nyolc lehetett. Még jobban féltem mint eddig... hallottam már a kemó hatásairól és nem akartam egyedül maradni és úgy végigcsinálni. Közben Bogyó serényen kereste az éjszakás orvost, hogy megkérje hadd maradhasson éjszakára velem, de erről én nem tudtam. Megtalálta és Ő azt mondta, hogy ha mást nem zavar, akkor tőle lehet. Megkérdezte hát a szobatársamat is, merthogy addigra a mutogatós bácsi hazament és már csak E. bácsival maradtunk ketten. Tehát Bogyó odalépett E. bácsi ágyához és feltette a kérdést. Ő könnyes szemekkel azt mondta: - Hát persze gyermekeim, ki vagyok én, hogy ezt megtiltsam nektek!

Mikor közölte, hogy itt marad velem estére, megint sírva fakadtam az örömtől. Később kimentünk az előtérbe megnézni a Dr. House - t, mert olyan jól éreztem magam. Aztán bevettem egy nyugitabit, összekucorogtunk az ágyamon és olyan csendben aludtunk reggelig, mintha otthon lennénk.

Utána a napokban többen is jöttek hozzám és telefonáltak, hihetetlen érzés volt, hogy ennyien gondolnak rám! Néha olyan volt, mintha egy egész focicsapat lenne az ágyam körül. Ezernyi kaját és mindenféle jóságot hoztak nekem. Nagyon örültem, de leginkább annak, ahogyan mindenki igyekezett jobb kedvre deríteni! Akkor megfogadtam, hogy Én leszek az aki mindig a legpozitívabban áll ehhez a betegséghez és nem hagyom el magam! Néha nehéz betartani, de igyekszem.

Harmadnap hazaengedtek. Mielőtt elmentem, a Jézus képet odaadtam K. bácsinak, aki aznap reggel érkezett és elmondtam neki, hogy nekem is sokat segített. Mikor elhagyom a kórházat, tudom, hogy nem most látom utoljára, de szeretem ezt hinni. Jól vagyok és ez a lényeg! Teljesen más nap fogadott odakint, ahogy kiléptem. Egy olyan napkorong, amit eddig még sosem láttam! -

Sun - Klikk ide!

Csak egy kis pánik!

2010. 02. 10.

Tegnap este éjfélkor volt egy jó kis pánikrohamom. Uhh, de fincsi volt! Sokszor mondtam már: ezt senkinek nem kívánom! Szerencsére itt volt mellettem a Bogyóm és segített mindenben. Ez az éjféli időpont már úgy tűnik elkísér, mert mostanában mindig akkor történik valami. Ahogy észrevettem, hogy gáz van, mindjárt bevettem a nyugitabit, de ez már nem segített, sőt az sem, hogy maximális erővel próbáltam lenyugtatni magam. Kevés oxigénhez jutottam. Megijedtem, ez által még kevesebb lett a levegő és azt már nehéz megállítani, ha elindulok a lejtőn. Jött a szívdobogás és onnantól már csak egy lépés volt, hogy biztosra vegyem, hogy végem. Felkeltettem Bogyót, szegény próbált segíteni, de ilyenkor már nem lehet. Telefonáltam Anyunak, hogy elköszönök tőle, de hál' Istennek már aludt és nem vette észre. Biztos megint nagyon megijedt volna, mint mindig. De meg tud nyugtatni, mert nagyon jól tudja, hogy ez "csak egy kis pánik". Tapasztalat. Lehet hogy titkon ezért csörögtem neki. Gabót hívtam, de Ő sem vette fel. Jelzem mindez 00:20-kor, úgyhogy érthető, hogy mindenki aludt. Aztán visszahívott és sikerült megnyugtatnia szép lassan: zacsiba lélegzés, nyitott ablaknál levegőzés, víz ivás, ilyesmik. Elkezdett hatni a nyugitabi, 40 perc kellett neki. Aztán ágyba dőlés, beájulás. Aludtam végre!

Ez így leírva nem olyan félelmetes, de ha látnád akkor hogy nézek ki, te is nagyon megijednél! Analyze that - Klikk ide!

Metronómia

2007. 12. 10.

Egy történetet megihlethet sokféle emberi érzés: szerelem, öröm, olykor megoszthat velünk, csalódást és szomorúságot. Mikor olvasunk, rendszerint megérezzük, hogy milyen állapotban volt az író, mikor a gondolatait elhelyezte papírján. Szeretem, ha ismerős érzések ragadnak el, olyankor azt sóhajtom magam elé: - Hát, igen.

Megszoktam hogy csak a ”fontos” dolgokra figyelek; a szél, ha megfordul, ha a tó túlpartjának képe elmosódik vagy, ha kacsa család hangoskodik a nádasban. Minden egyértelműen beszél hozzám. Eddig egy olyan külvilágot érzékeltem, ahol minden harmóniában mozog és megvan a ritmusa a dolgoknak. Aztán a tél felhozott Pestre. Most ha zöldre vált a lámpa, bizonytalanul lépek a zebrára: - Biztos, hogy mehetek? Süket lettem és vak. Azt csinálom, amit soha nem tudtam volna elképzelni: Bejárok az irodába…

Reggelente peronon állok. Várom a metrót. Felettem egy óra számol vissza. Mint egy kard, ami készül lesújtani. Még két perc…! Nyomaszt és nem szeretem, ha megmondják, mennyi van vissza. Már csak két perc! – fenyeget. Hát állok elébe, nem félek tőled! Tegnap is itt álltam és vártam, és tudod mit te óra, nem jött el a végítélet.

Tegnap mikor felszálltam elhatároztam, hogy körülnézek, hogy kicsit eltereljem gondolataimat a fájó valóságtól. Egy férfi lép elém, úgyhogy nem is nagyon nézelődök tovább. Elém került, mint egy kérdés.- Vajon átadjam neki helyem, arra pályázik vagy csak úgy találomra szúrt ki engem? Lesem a tekintetét, abból minden kiderülhet... már látom, hogy nem a helyemet akarja. Üveges szemekkel bámul maga elé és megszokott mozdulattal fogja a vonatfület. Fekete bőrkesztyű van rajta. Olyan, amit a német krimikben láttam gyerekkoromban a tettesen. Hihetetlen, hogy milyen hatása van egy ilyen kesztyűnek, így ”élőben”! Féloldalasan áll előttem és félek megnézni, mit fog a másik kezében, majdnem a háta mögött. Mégis elhatározom magam. Nézzük: Egy átlátszó bevásárló szatyrot szorongat benne a vacsorának valóval. Kicsit zavartan néz, rá-rá tekinget a szatyorra. - Arra gondol: Vajon jó márkájú vajat vettem, vagy majd megint lehord az asszony, mint múltkor a mustár miatt? - Szóval lehet tudni, mire gondol egy éhes gyilkos. Leszáll. Ezért állt, mert csak egy megállót ment. Egy fiatal fiú ül velem szemben. Horgászújságot nézeget. Nézegeti, mert olyan gyorsan lapozza. Aztán egy helyt megáll, becsukja, és a cipőjére néz elbambulva.: Ismerem ezt a nézést, én is szoktam így nézni, mikor a vízhez vágyok és tervezgetem, hogy mit fogok jobban, ügyesebben csinálni. Aztán kicsit mintha már a tenyerét dörzsölné, mert benne érzi halát. Vágyik a sikerre és nagyon biztos magában. Most azt hiszi, mindent tud és csak rá várnak a világ halai. Egy srác szinte felpattan a szerelvényre a következő megállónál. Nagyon magabiztosan mozog, kihívóan ordít róla, hogy városi srác. Leül lazán, majdnem lefolyik a helyéről. A horgász mellé ült. Lopva átles a horgászújságra. Nem városi még csak nem is lakik közel. Vidéki srác és megpróbál beilleszkedni. Itt egy lány, olvas. Valahogy mindig érdekelt, mit olvasnak az emberek? Pedánsan van öltözve. Külkereskedelmet olvas, már látom. Megmasszírozza fájó arccal bal térdét és így már mindent értek: nappal munkát vállal vagy gyakorlaton van valahol, éjjel tanul. Minden tiszteletem! Aztán, egy hölgy megy el előttem, és valamiért nem tudom levenni róla a szemem, feketében van. Szörnyű, gyász feketében; valakit elveszített. Állva akar utazni, de egy megálló után sírás fojtogatja és ledönti lábáról, le kell ülnie. Egy özvegy, aki most úgy hat rám, mint az a "szirénázó mentőautó": a szeretteim jutnak eszembe. Hirtelen valami jót kezd kutatni szemem, mert nem bírom tovább ezt a rengeteg fájdalmat; még látni is nehéz. Egy kancsal lány ült le velem szemben. Számomra Ők az egyik legérdekesebb tünemények a földön, bármit is tesznek mindig kedvesek, és szerények. Ahogy a kövérek boldogok és jókedvűek. A rocker srác is feltűnik végre, nagyon hiányoltam volna, ha nem találkozok a figurájával. Olyan érdekes ellentét. Kemény küllemmel felvértezve érkezik, de félénken szemléli maga körül a világot. Nem fogadják el Őt, de ha odalépnék hozzá egy jó szóval, nem utasítaná el a baráti közeledést. Tudom. Már sokszor tapasztaltam. Egy nagyon öreg néninek adja át most helyét, aki érdekesen szemléli a fiút, aztán mosolyog. Kislányi mosoly ez, de talán már Ő is újra az. Egy idő után észreveszem, hogy Ő az egyetlen, aki ugyanúgy nézelődik, mint én. Elhalad előttem egy hátizsákos. Hatalmas a puttonya. Igazi utazó. Egy fiúval nevet össze, aki szinte a képmása lehetne, csak a batyujuk színe különbözik. Könnyen cipelik, mintha rajtuk sem lenne. Irigylem őket, nem láttam még olyan turistát, aki szomorú lett volna. Megint nevetnek, és ha nem nevetnek, csendesen mosolyognak. Egy öltönyös lép elő mögülük komor tekintettel, akin azért akad meg a szemem, mert még valami furcsa nyugtalanságot is látok rajta. Aktatáska van nála, könnyűnek tűnik. De szerintem szívesen cserélné óriás turista batyura. Mikor leszáll a Ferenciek terénél ezt hallja: - Kérem vigyázzanak, az ördög sosem alszik! – én is hallottam.

A peron szélén állok, a világ szélén állok… vagy mégsem. Talán most itt kell lennem, ezek között az érthetetlen bábeli jellemek között. Látnom kell ezt is. És csak honvágy gyötör, ennyi az egész. Azt hallottam egyszer, hogy mindennek megvan a saját ritmusa. Úgy látszik a metrónak is. Ma megint itt állok... várom a mai színdarabot. Vajon ma, mit adnak? Az órára nézek. - Utállak! - vágom hozzá... nem érdekli. Rám se hederít, hiszen mindenkitől ezt hallja. És ezzel a nemtörődömséggel mondja, folytatva: - Még egy perc és kezdődik az élet… - Sia - Klikk ide!

Megint kórházban

2010. 01. 31. - 2010. 02. 05.

Fura a kórház. Régen emlékszem, mikor gyerekként kórházba kerültem, egy dolog zavart rettenetesen: a klór szag! Ha később megéreztem ezt valahol, ideges lettem és zavart. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Viszont, amikor most bevitt a Gabó csak az járt a fejemben, hogy mi francos nyavalyáért kellett megint ide jönnöm, mikor csak lázas vagyok egy kicsit. Nem is mentem volna be ha nem köti az orromra a kezelő orvos, hogy nincsen semmi gond addig, amíg be nem lázasodok. Na, mert akkor vagy baci van bennem vagy vírus. A vírussal nem lehet mit kezdeni ezt még én is tudtam. Az átmegy rajtad, nincs mit tenni. A bacilusokat meg nem mindig lehet megtalálni, de az biztos hogy valamilyen antibiotikumot kell rá kapnom, olyat amilyet már ismer a testem. Most, a kórházban először levették a véremet mindenféle vizsgálatra és még azt is mondták, hogy ha nem találnak semmit és jó a fehérvérsejt számom hazamehetek még aznap. Hát nem így lett.

Délben mentünk be és már 3-ra kiderült, hogy nem mehetek haza mert ez bizony baci és leesett a fehérvérsejt számom. Elkeseredtem. Azt mondták minimum 5 napig kapnom kell az antibiotikumot vénásan. Arra gondoltam majd csak kibírom valahogy, aztán megint elkeseredtem. Hát kb. ilyen hullámzó volt az ezt követő pár nap aztán egyik este, mikor az ágyban fekve Anyuval beszéltem telefonon, egyik másodpercről a másikra, valami átkattant bennem és úgy maradt. Mintha gyógyult lennék vagy marha erős vagy ilyesmi. Jól éreztem magam, szinte megijedtem olyan jól. Furcsa érzés volt. Felhívtam mindenkit, hogy elmeséljem, mert olyan jó volt. Azóta is tart, már nem olyan erős, de tart. Azt el kell mondanom, hogy szinte állandóan volt nálam valaki, amikor lehetett. A Stiles megint meglátogatott, mint legutóbb és aki nem tudott eljönni, az telefonált, a Szasza, a Zsuzsi, a Gábor... szóval az összes A-betűs, még az Arni is! Nagyon sokat segítettek azok is, akik bent feküdtek velem. Nehéz ezt leírni, de kicsit amiatt, mert sorstársak vagyunk, úgy éreztem. Ők megértik, milyen rossz itt. Pedig hülyeség sajnáltatni magamat, ezt már milliószor megtanultam és megbeszéltem magammal! Arról nem is beszélve, hogy azt hiszem, mindenkinek nagyobb baja volt, mint nekem és én meg ilyen hülyén és önzőn gondolkodok. Kicsit össze kellett kapnom magam és a gondolataimat és inkább nekem segíteni a többieknek, mint sem fordítva.

Szóval szombaton éjfélkor lázasodtam be és vasárnap mentünk a kórházba. Mikor megérkeztünk a kórteremben csak egy valaki feküdt ott, K. Bácsi. Ami azért volt zavaró, mert amikor legutóbb elhagytam a kórházat négy vagy öt hónapja, Ő volt az utolsó, aki ott maradt a kórteremben. Huh, nem jó kezdet gondoltam de legalább olyannal vagyok, akit már ismerek. K. bácsi aztán elmesélte, hogy már többször volt otthon hosszabb időre azóta, csak mindig belázasodott.

Másnap reggel korán Cs. jött először meg a hét végi "eltávjáról". Nagyon kedvesen odalépett az ágyamhoz és bemutatkozott. Jól esett. Ő már gyógyulóban lévő, azt mondták. Rettenetesen sovány volt és gyenge és a hangja is furcsán erőtlen. Megtudtam tőle, hogy több mint húsz kilót fogyott és nem érzi jól magát, ráadásul valami nagyon rossz is történt vele otthon a családban, ami végül nem derült ki. Ugyanaz a kezelő orvosunk és ezért úgy gondolom, jó kezekben van. Erősnek kéne lennie, hogy magához vegyen egy kis energiát. Na, de könnyű ezt mondani, mikor én tudom a legjobban, hogy milyen nehéz akkor, amikor rosszul vagy és gyengének, fáradtnak érzed magad. Nem is tudom elképzelni, milyen lehet neki!

Fantasztikusan tehetséges fényképész! Úgy derült ki róla, hogy egyik este beszélgettem Á.-val a fényképezésről és hogy mennyire tetszenek a jó fotók, meg hogy én is meg akartam tanulni, de nincs kitől és különben se lenne rá pénzem. Ezt halva Cs. másnap halk hangján - amit, ha nagyon odafigyeltem is csak nehezen értettem - mondta, hogy van egy fotóalbuma... majd, ha gondolom nézzem meg. Bólintottam. Azt hittem, olyan családi album féle. Aztán ebéd után odamentem ágyához és a ölembe rakott egy nagy albumot, amiben csodálatos természetfotók voltak és egy pár kép Szentendre utcáiról, amit valamiért rögtön felismertem. Ahogy a végéhez értem találtam egy montázst arról, hogy a National Geographic címlapjára, az Ő arca volt odamontírozva. - Ez Te vagy? - kérdeztem. Hihetetlen volt, az egész olyan szürreális, mert az, akit a fotón láttam, nem lehetett ugyanaz, aki mellettem ült. Nem lehet - csak erre tudtam gondolni és éreztem, hogy sírás fojtogat, úgyhogy megköszöntem, hogy láthattam a fotókat és, hogy engem tisztelt meg vele és visszabotorkáltam az ágyamhoz. Remélem, azóta már jobban van! Nagyon szurkolok neki!!!

Még hétfőn nem sokkal azután hogy Cs. jött, megjelent Á. aki olyan természetességgel mozgott a kórteremben, hogy rögtön látszott, nem ez az első látogatása itt, de nem is a második. Szinte pattogva elrendezte ruhatárát és egyéb kellékeit, majd szépen egyenként mindenkihez odaszökellt és megkérdezte a nevét meg nyavalyáját, amiért itt van. Tetszett. Aztán mi ketten sokat beszélgettünk egymással. Szinte haverok lettünk, azt hiszem. Segített nekem a humora és ahogy a dolgokat kezelte ott. És baromi sok okosat tudott mondani! A végén már sokszor tegeztem és magáztam felváltva. Zavart is, úgyhogy megkértem, hadd tegezhessem mielőtt teljesen elveszek a magázós-tegezős alagútban. Úgy váltunk el, hogy telefonszámot és Emil címet cseréltünk.

Kedden jött egy amolyan haragosnak tűnő, termetes ember. Ő volt S. Vele megtelt a kórterem minden értelemben. Egy velem egykorú srác hozta be, aki egy pillanat alatt eltűnt és egyedül hagyta emberünket. Ő elrendezve dolgait éppen átvedlett pizsamára. Utána hosszasan pakolt tovább, de amolyan flegma módon. Mire végzett megjelent egy orvos, aki azt mondta, - miközben egy receptet nyomott a kezébe - hogy: - Ezt ki kellene váltani a másik épületben lévő gyógyszertárban, öltözzön vissza! - Emberünk csak nézte az orvost meredten, majd mikor az kiment megtört meredtsége, rám nézett és csak ennyit szólt: - Ha meg mondok valamit, azt hiszik rossz ember vagyok. - kitört belőlem a röhögés és akkor már tudtam, hogy jóban leszek vele!

Sokat tudnék mesélni róla; hogy mennyire szereti az unokáját, akinek a képe ott volt az ágya felett és aki idegen szemmel is csodaszép kisfiú. Az igazság az, hogy egy nagyon szerethető, nyers erejű és szavú ember Ő, akit imádni lehet a dumája és a temperamentuma miatt. Akkorákat szólt természetes egyszerűséggel, hogy a hasam is belefájdult a nevetésbe. De nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki engem látogatott. Azt hiszem nagyon megkedvelt engem, mert én vevő voltam a szövegére és állandóan bíztattam, hogy ne aggódjon a betegség miatt. Úgy !350.000! volt a fehérvérsejtszáma, (kb. 8000 a normális) és még viccelődtünk is, hogy adhatna nekem egy kicsit. Első alkalommal, mikor megkapta a "kremóterapit" - ahogy Ő mondta, már nagyon aggódott, hogy mit fog érezni!? Aztán a kemó lefolyt és Ő kiment kávézni... kérdezte a dokit hogy lejjebb mentek-e a csomói, a doki mosolygott és azt mondta hogy egy kicsit. Ránéztem és nyugtattam megint, azt mondtam: - Ezek a csomók tegnap nem így néztek ki, higgyen nekem S.! Erre Ő: - Na, aztán most már tényleg ki kéne mennünk, hogy füzessek neked egy nagy fröccsöt!

Később elmesélte hogy 1972 óta nem ivott egy korty alkoholt sem, igaz előtte végigjárta az összes elvonót, ami volt Pesten és környékén, de sikerült. Cigit is eldobta egyik napról a másikra, vagy 20 éve, csak úgy.

Néha állt az ablaknál és azt mondta: - Ki kell mennem még, hogy a korlátot megcsináljam a gyerekeknek, ennyi a dolgom! - Olyankor mindig elszorult a szívem, még ha azt is akarta, hogy nevessek. Remélem most azt a fránya korlátot csinálja és valaki a családból éppen rászól, hogy az ablakkal is van valami munka...

Utolsó előtti este bejött egy fiatal srác és nagyon jó kedvel lépett oda Á. ágyához, aki felkiáltott: - Szevasz, mit keresel itt b...meg!? - Még nem hallottam ezt a szót Á. szájából úgyhogy tudtam, itt valami nem oké. Kiderült hogy Ők nagy haverok és a srác ma feküdt be 5 hónap otthonlét után, mert most visszatért a vérébe a kór. Ezért hát a káromkodás. Jogosan. Megismertem ezt a srácot is, I.-t, de már csak nagyon kis időre. Ő borász és valami hihetetlen a jókedve. Állandóan bolondozott és úgy 2 perc után úgy kezelt, mintha évek óta országos cimborák lennénk. Szívatta a jó népet, amikor csak tudta. A nővéreket, a betegeket, mindenkit ugratott, amíg ott voltam. El se hittem, most került vissza, ma mondták meg neki, hogy megint beteg és egy pillanatig sem ingott meg. Csak arról beszélt, hogy sajnálja, mert bor versenyre ment volna. De a következő mondatában már arról beszélt, hogy tavasszal menjek pecázni hozzá Dorogra, a Palára, mert ott jó halakat fognak a apósával és szívesen látnának. Én meg csak néztem. - Ehhez az egészhez hozzá tartozik, hogy ez a hematológiai osztály és itt a betegek 90 százaléka valamilyen leukémiában szenved, ami nem éppen gyerekjáték. Az én limfómám gyorsabban gyógyítható és még egyenlőre ezért küzdök! Viszont itt a betegek legtöbbje hosszú ideig van kétségek között. Természetesen a Családomtól kapom a legtöbb támogatást és Bennük hiszek, de ezeket az embereket nagyon sokra tartom.

Csütörtökön, mikor hazaengedtek, szépen egyenként elköszöntem mindenkitől. Majdnem mindenkit hazaengedtek másnap, mégis kedveskedve, irigykedve marasztaltak.

Remélem még látom őket, de nem a kórteremben, hanem egy vidám tavaszi napon egy tó partján. - PINK - Klikk ide!

Úristen, írok!

Nagyon tud zavarni... egyre többször jut eszembe, nem írtam eleget! Holott megígértem! Megígértem a Bogyónak, Gabónak, Toncsinak és a legrosszabb, hogy Magamnak! Mennyi idő ment így kárba, te jó ég! Ez a hely is már rég meglehetne és már az elbeszéléseim is, ha nem vagyok lusta, és nem rettegek attól, hogy valamiféle hagyatéki írást csinálok. Hogy ez az utolsó! Pedig ettől féltem titkon.

Semmi gond. Elkezdtem. Itt is írok és az elbeszélések is haladnak. Már másfél meg is van. :-)

Szóval innentől kezdve dőlni fog a betű. Itt valószínűleg össze-vissznya fogok írni, mert ennyi dolgot már nem tudok időrendbe leírni, csak ahogy majd eszembe jut, úgyhogy előre is bocs. Majd mindig odabiggyesztem hogy mikorról való a gondolat vagy az esemény. A stilisztikai és egyéb helyesírási hibák pedig elkerülhetetlenek, mivel férfiből vagyok és egyedül csinálom.

A hatodikon is túl vagyok!

2010. 02. 09.

Megvolt a tervezett utolsó kemó is. Még bágyadt vagyok és ramatyul is érzem magam, de már csak arra tudok gondolni hogy, eltűnjön belőlem a betegség. Nemsokára - jövő hét végén - megnézik a fehérvérsejt számomat, hogy nehogy leessen mint múltkor, ill. azt nem tudják megakadályozni csak, ha már lent van, akkor kapok egy kis turbót, amitől majd megnő. Valamiféle csontvelő regeneráló ez? Az biztos, hogy az összes csontom fájt tőle a múltkor.

Szóval most várok 3 hetet aztán megnézik, hogy a véremben van-e még rákos sejt!? Nem lenne baj, ha már nem lenne.

Ébredések

2005

Végre egy író

Találkoztam egy bicskei emberrel, akivel köszöngettünk ugyan világéletünkben azzal a hellóval, amely azt jelenti: tudom ki vagy, tudod ki vagyok. De nem beszélgettünk sosem, de egy a törzshelyünk.

Ott kérte egyszer Kurucz Viktor (1981-), hogy olvassam el az írásait, és előre is elnézést kért: mindegyik a horgászatról szól. Mert ő megszállott. Rendben - mondtam én -, nem vagy egyedül. Már az első néhány bekezdés után vigyorogtam, már akkor tudni lehetett, hogy ezt jó lesz olvasni. Tiszta tehetség és érdeknélküli írói kedv keresi a maga útját. Én köszönöm, hogy segíthetek.

Viktor elbeszélései nemcsak a horgászatról szólnak, hanem a természetről és egy emberről, aki ha lenéz a Póctetőről a Pócaljára, azt látja, ami előtte van.

Kedves, egyszerű szövegek. Minden bekezdése az, ami. Egy-két évtized múlva sokan ismerik majd, tudom. De ha nem, hát az sem baj. Nem Viktor veszít, hanem az, aki nem ismeri. Nem is az a lényeg, hogy mennyien ismerik írásait. Az a fontos, hogy van köztünk valaki megint, aki úgy él és azt teszi, amit szeret. Szabad. Amíg az első kötet meg nem jelenik, Viktortól el lehet kérni az írásokat lemezen vagy papíron. Kértem tőle SMS-ben egy olyan képet az újságnak, amelyen elég nagy az arca. Hogy tudják, tudjátok, kiről beszélek.

Izing Antal

KURUCZ VIKTOR

Ébredések

Furcsán néz rám a cipőm ma délben. Idegesen várja levesem végét.

-     Ne sürgess már úgy! – ráncolom rá homlokom.

-  Tudom, hogy vársz engem, – hogy várnak ránk – de a vasárnapi ebéddel nem lehet sietni. Fránya bakancs! Legszívesebben már a hajnali fű harmatjában fürdött volna, ha nem lenne ilyen lusta a gazdája! Úgy figyel engem, mint aki szemrehányást készül tenni:

- Hát van neked szíved?! A tiszta, szép, harmatos fű helyett pocsolyákat kapok? Ezt érdemlem én?! Agyagos sár telepedjen orromra?! Amit a délutáni nap ráéget és a rámszáradt sár bántóan mardossa majd a bőröm? Van tebenned emberi érzés?! Van neked szíved?!

Egyre haragosabban tekint rám ez a bakancs. Igaza van. Szebb a hajnal és kedvesebb is mindkettőnknek, de hát az ágyam is kedves, főleg a vasárnap reggeleken.

-  És igenis van szívem, különben hogyan kerültél volna hozzám?

Már a vásárban láttam rajta, hogy kényes cipő, nem horgászni való:

-  Túrabakancs ez! – győzködött az eladó.

-  Hát nem is tudom. Túl helyes, nem akarnám ilyesmire használni.

Mégis elhoztalak, bár már akkor is volt valami furcsa pimaszság orrocskáidon. Most pedig itt feleselsz nekem. De legyen igazad.

Délután lett mire elindultam, erősen délután. Sétálok, mert érezni akarom a tavaszi nap első sugarait. Már a bakancs is jobb kedvű, nem érdekli sár vagy pocsolya, boldogan viszi lábaimat. Nekem pedig kedvem lenne széttárni karjaim… meg is tehetném, de félek, hogy az utca embere megnézne, valószínűleg rám is csodálkozna, azt pedig nem szeretném. A Tóra megyek. Itt nőttem fel ezért közel áll a szívemhez, mélyen benne van a balpitvarban. Ezen a Tavon próbálgattam szárnyaimat a horgászatban, és itt kerültem egyre közelebb a természethez sorjázó évek alatt. Most nem hoztam magammal felszerelést a horgászathoz, most csak az áprilisi Erőmű-Tavunkat szeretném látni, figyelni egy kicsit. Ha pedig vannak rajta horgászok, annak csak örülök, mert egy jóízű baráti beszélgetésre a peca az egyik legjobb ok. Lehet indítani, például egy ilyen mondattal: „Van-e valami kolléga?” – és ha lelkes horgász a társunk, akkor már dől is belőle a mondanivaló. Ami persze panasszal kezdődik. Aztán folytatódik is, mert a horgászember sosem elégedett, ezt meg kell szokni. Ha pedig már megszoktuk, akkor csendes mosollyal – néhol helyesléssel –, végighallgatjuk a bevezetőt és jöhet a beszélgetés.

Mindjárt ott vagyok, ezen a részen már nyugodtan lehetek, markolhatom a napsugarakat, itt már nem látnak engem. Megérkeztem és látom a völgyet, amelyben pihen az imádott Tó. Szikrázik tükrén az áprilisi fényözön. Apró hullámok fodrozódnak déli oldalán. Fái, virágai most születnek újjá a Tél bánata után. Eltűnt róluk a fehér takaró és mosolyogva ébrednek. Nagyot szippantanak a friss levegőbe, ahogy most én is. Most már csak lassan lépkedek a lejtőn, sietni akarok, hogy végre a víz közelében lehessek, de a vidék születésének látványa lelassítja lépteim. Már csak egy karnyújtásnyira vagyok a víztől. Leülök. Sokan horgásznak ezen a délutánon, de most valahogy nincs kedvem a horgász-csevelyhez. Csak csendesen üldögélni és nézni a vizet, ahogy tisztítja, gyógyítja magát és erőt ad nekem. Ez megnyugtató, ez most igazán jó. Simogat a zengő tavaszi szél, éles körmei megtompultak már nem bántják arcomat, mint nem rég. De ez a szellő is kezd elcsendesedni és a víz is kisimítja ráncait. Egy horgász hangja megtöri bennem a csendet és felé fordítja fejemet. Gondolataim hangosabbak voltak hangjánál így nem értettem mit mondhatott. Tehát most jobban figyelek. Innen úgy látom, igen nagy hallal hozta össze a sors és keményen fárasztja. Egyedül van, ezért odaszaladok, hogy segítsek. Csukázik és egy igazán szép krokodilt sikerül megmerítenem neki. Nagyon boldog, hálálkodik és vagy háromszor megköszöni a segítséget. Én is vele örülök halának. Magához tudná ölelni a világot. Azt hiszem, a tavaszi nap sugarainál csak az a szebb, ha egy másik ember boldogságának fénye süthet ránk. Érdekes, de ez a horgász azóta nem panaszkodik, ha társaival találkozik, csak mesél és mesél. Egy csukáról, aminek a feje olyan nagy volt, mint egy krokodilusé és egy gyönyörű tavaszi délutánon akadt a horgára.

Lassan süllyed a narancssárga korong Bicske dombjai mögé és én is haza indulok. Az utolsó napsugarak mintha szólnának… visszafordulok.

A völgy felé nézek és próbálok figyelni szavára:

- Jó reggelt, Természet! Megérkeztem hozzád. Én vagyok az. A zöldellő tiszta illatú Tavasz. - Haverom a Tavasz - Klikk ide!

Sötétben