Végre egy író
Találkoztam egy bicskei emberrel, akivel köszöngettünk ugyan világéletünkben azzal a hellóval, amely azt jelenti: tudom ki vagy, tudod ki vagyok. De nem beszélgettünk sosem, de egy a törzshelyünk.
Ott kérte egyszer Kurucz Viktor (1981-), hogy olvassam el az írásait, és előre is elnézést kért: mindegyik a horgászatról szól. Mert ő megszállott. Rendben - mondtam én -, nem vagy egyedül. Már az első néhány bekezdés után vigyorogtam, már akkor tudni lehetett, hogy ezt jó lesz olvasni. Tiszta tehetség és érdeknélküli írói kedv keresi a maga útját. Én köszönöm, hogy segíthetek.
Viktor elbeszélései nemcsak a horgászatról szólnak, hanem a természetről és egy emberről, aki ha lenéz a Póctetőről a Pócaljára, azt látja, ami előtte van.
Kedves, egyszerű szövegek. Minden bekezdése az, ami. Egy-két évtized múlva sokan ismerik majd, tudom. De ha nem, hát az sem baj. Nem Viktor veszít, hanem az, aki nem ismeri. Nem is az a lényeg, hogy mennyien ismerik írásait. Az a fontos, hogy van köztünk valaki megint, aki úgy él és azt teszi, amit szeret. Szabad. Amíg az első kötet meg nem jelenik, Viktortól el lehet kérni az írásokat lemezen vagy papíron. Kértem tőle SMS-ben egy olyan képet az újságnak, amelyen elég nagy az arca. Hogy tudják, tudjátok, kiről beszélek.
Izing Antal
KURUCZ VIKTOR
Ébredések
Furcsán néz
rám a cipőm ma délben. Idegesen várja levesem végét.
- Ne sürgess már úgy! – ráncolom rá homlokom.
- Tudom, hogy vársz engem, – hogy várnak ránk – de a
vasárnapi ebéddel nem lehet sietni. Fránya bakancs! Legszívesebben már a
hajnali fű harmatjában fürdött volna, ha nem lenne ilyen lusta a gazdája! Úgy
figyel engem, mint aki szemrehányást készül tenni:
- Hát van neked szíved?! A tiszta, szép, harmatos fű
helyett pocsolyákat kapok? Ezt érdemlem én?! Agyagos sár telepedjen orromra?!
Amit a délutáni nap ráéget és a rámszáradt sár bántóan mardossa majd a bőröm?
Van tebenned emberi érzés?! Van neked szíved?!
Egyre
haragosabban tekint rám ez a bakancs. Igaza van. Szebb a hajnal és kedvesebb is
mindkettőnknek, de hát az ágyam is kedves, főleg a vasárnap reggeleken.
- És igenis van szívem, különben hogyan kerültél volna
hozzám?
Már a
vásárban láttam rajta, hogy kényes cipő, nem horgászni való:
- Túrabakancs ez! – győzködött az eladó.
- Hát nem is tudom. Túl helyes, nem akarnám ilyesmire
használni.
Mégis
elhoztalak, bár már akkor is volt valami furcsa pimaszság orrocskáidon. Most
pedig itt feleselsz nekem. De legyen igazad.
Délután
lett mire elindultam, erősen délután. Sétálok, mert érezni akarom a tavaszi nap
első sugarait. Már a bakancs is jobb kedvű, nem érdekli sár vagy pocsolya,
boldogan viszi lábaimat. Nekem pedig kedvem lenne széttárni karjaim… meg is
tehetném, de félek, hogy az utca embere megnézne, valószínűleg rám is
csodálkozna, azt pedig nem szeretném. A Tóra megyek. Itt nőttem fel ezért közel
áll a szívemhez, mélyen benne van a balpitvarban. Ezen a Tavon próbálgattam
szárnyaimat a horgászatban, és itt kerültem egyre közelebb a természethez
sorjázó évek alatt. Most nem hoztam magammal felszerelést a horgászathoz, most
csak az áprilisi Erőmű-Tavunkat szeretném látni, figyelni egy kicsit. Ha pedig
vannak rajta horgászok, annak csak örülök, mert egy jóízű baráti beszélgetésre
a peca az egyik legjobb ok. Lehet indítani, például egy ilyen mondattal: „Van-e
valami kolléga?” – és ha lelkes horgász a társunk, akkor már dől is belőle a
mondanivaló. Ami persze panasszal kezdődik. Aztán folytatódik is, mert a
horgászember sosem elégedett, ezt meg kell szokni. Ha pedig már megszoktuk,
akkor csendes mosollyal – néhol helyesléssel –, végighallgatjuk a bevezetőt és
jöhet a beszélgetés.
Mindjárt
ott vagyok, ezen a részen már nyugodtan lehetek, markolhatom a napsugarakat,
itt már nem látnak engem. Megérkeztem és látom a völgyet, amelyben pihen az
imádott Tó. Szikrázik tükrén az áprilisi fényözön. Apró hullámok fodrozódnak
déli oldalán. Fái, virágai most születnek újjá a Tél bánata után. Eltűnt róluk
a fehér takaró és mosolyogva ébrednek. Nagyot szippantanak a friss levegőbe,
ahogy most én is. Most már csak lassan lépkedek a lejtőn, sietni akarok, hogy
végre a víz közelében lehessek, de a vidék születésének látványa lelassítja
lépteim. Már csak egy karnyújtásnyira vagyok a víztől. Leülök. Sokan horgásznak
ezen a délutánon, de most valahogy nincs kedvem a horgász-csevelyhez. Csak
csendesen üldögélni és nézni a vizet, ahogy tisztítja, gyógyítja magát és erőt
ad nekem. Ez megnyugtató, ez most igazán jó. Simogat a zengő tavaszi szél, éles
körmei megtompultak már nem bántják arcomat, mint nem rég. De ez a szellő is
kezd elcsendesedni és a víz is kisimítja ráncait. Egy horgász hangja megtöri
bennem a csendet és felé fordítja fejemet. Gondolataim hangosabbak voltak
hangjánál így nem értettem mit mondhatott. Tehát most jobban figyelek. Innen
úgy látom, igen nagy hallal hozta össze a sors és keményen fárasztja. Egyedül van,
ezért odaszaladok, hogy segítsek. Csukázik és egy igazán szép krokodilt sikerül
megmerítenem neki. Nagyon boldog, hálálkodik és vagy háromszor megköszöni a
segítséget. Én is vele örülök halának. Magához tudná ölelni a világot. Azt
hiszem, a tavaszi nap sugarainál csak az a szebb, ha egy másik ember
boldogságának fénye süthet ránk. Érdekes, de ez a horgász azóta nem
panaszkodik, ha társaival találkozik, csak mesél és mesél. Egy csukáról, aminek
a feje olyan nagy volt, mint egy krokodilusé és egy gyönyörű tavaszi délutánon
akadt a horgára.
Lassan
süllyed a narancssárga korong Bicske dombjai mögé és én is haza indulok. Az
utolsó napsugarak mintha szólnának… visszafordulok.
A völgy
felé nézek és próbálok figyelni szavára:
- Jó
reggelt, Természet! Megérkeztem hozzád. Én vagyok az. A zöldellő tiszta illatú
Tavasz. - Haverom a Tavasz - Klikk ide!
Hát ez baromi jó lett. Érezhetően kevesebb probléma nyomta a válladat, sokkal jobban tudtál figyelni az egyetemes harmóniára egy számodra kedves hobbin keresztül.
VálaszTörlésCseppet se aggódj édes egy komám, lassan a szívedben is megenyhül a tél és felváltja az eddigi legcsodásabb tavasz, ezt tartsd szem előtt, ha megrohannak a problémák! :D