A Szerelem Misztériuma
"Vajon
tudhatjuk-e mi is az igaz szerelem? Azon szerencsés kevesek közé tartozom, akik
születésük óta érzik szívcsakrájukat. Szinte fizikailag érzékelem minden egyes
rezdülését.
De
tudhatom-e mit is jelent igazán mélyen szeretni? A válasz pedig, hogy nem...
Viszont eljön mindig az az idő, amikor egy ember már nem óhajt több energiát
pazarolni múló örömökre és egyszerű fellángolásoknak, amit mint konc vet oda
szűkölködő lelkének. Eljön az idő, mikor megértjük szívünk magánytól keserves
kiáltását. Sokan próbáljuk ezt elnyomni úgy, hogy minden utunkba kerülő
lehetőségbe belekapaszkodva erőltetjük szívünket, hogy egy csepp szeretethez
juthassunk ezáltal. Ilyenkor észre sem tudjuk -vagy nem akarjuk- venni, hogy
magunkat ringatjuk csak mély illúzióba azzal, hogy e pótcselekvést igazi
szerelemként próbáljuk életünk szerves részévé tenni.
Tudom, mert
rövid idő elég volt e saját magamnak kreált földi pokolban, hogy rájöjjek, ezek
a tévképzetek nem csak hogy nem csillapíthatják e perzselő vágyat, de
elmúlásukkal még hatalmasabb űrt hagynak maguk után. A hazug szavak, gyerekes
rajongás, olcsó fellángolások, de még a tartalmatlan, csak testi vágyakat
kielégítő szex sem képes meríteni abból a kimondhatatlanul erős, örökkévalóan tiszta
energiából, aminek egy aprócska cseppje az élet elixírjeként olyan
kiolthatatlan fénnyel ragyogja be életünket, amely képes lebontani maga körül
az egész világot, s lelkeinket összefonva olvaszt bele az öröklétbe.
Ez a
szerelmetesség igazi misztériuma. Rengeteg keserves órát kell eltöltenünk
lelkünk haláltusájában, hogy aztán újra meg újra defibrillálva azt, egyre
tisztábban értsük szavait. Viszont ha egyszer elég erőt gyűjtünk, hogy
végighallgassuk szívünk magányos balladáját -mely sokszor gyötrőbb, mint ha
tőrt döfnénk önnön testünkbe-, rájövünk, semmi másra nem vágyunk többé.
De mindezt
hogyan is lehetne elérni? Miből jöhetünk rá, hogy nem egy újabb illúzió ejtett
asztrális csapdájába? Jómagam nem evilágbéli beteljesülésnek képzelem. Olyan
állapot, amelynek minden egyes pillanatát égből jövő, földöntúli áldásnak
érezzük, és magasabb elvárások helyett csak mérhetetlen hála árasztja el
szívünket, hogy részesülhetünk belőle. A szeretet egy olyan ember szemén
keresztül jár át, akinek karjaiban lelki megnyugvás és biztonságérzet áraszt
el. Szívünk fáradtan sóhajt, majd elmerül az égi gyönyörben, melynek minden
együtt töltött pillanata felér egy emberöltőnyi lelki békével. Az az állapot,
mikor világi maszkunkat levetve meztelenül állunk a másik előtt, mert külső és
belső hibáinkkal együtt olyannak fogadjuk el egymást, amilyenek valójában
vagyunk.
Mit kell
tennünk, hogy e mennyei nász beteljesüljön? A legfontosabb dolog, a hit! Nem
szabad türelmetlennek lennünk, egyszerűen csak hagynunk kell szívünket dalolni,
amikor csak lehet. Néha igen fájdalmas, néha pedig a legtermészetesebb érzés.
De annyi bizonyos, hogy véletlenek nincsenek. Minden okkal történik, és előbb
vagy utóbb valaki meghallja a belőlünk áradó dallamot, és reagálni fog rá. Ha
nem is tud róla, e belső kis hang megragadja szívét, és ha kell ezer mérföldet
is átutazik a sors varázsszőnyegén, hogy pontosan akkor és ott legyen, ahol
éppen lennie kell. Majd a két sorsból születik egy harmadik... egy közös út,
amiben minden földi kín csak játékos kacaj, mert végre van valaki, aki osztozik
velünk az élet minden élményében.
Bármilyen
borús felhők is takarják el az eget, a Nap mindig teljes fénnyel ragyog
mögötte. Ne féljünk hát kitárni lelkünk legmélyét, hiszen valaki valahol pont
ezt a rezgést kutatja ugyanolyan elveszettül, mint mi."
'A szerelem misztériuma' egy olyan írás, amit egy kedves barátom tollából mentettem át, mert úgy gondoltam nálam jó helyre talál... és persze azért is, mert mélyen ír arról, amiről én nem tudnék... igaznak gondolom. Azért tartom még különösen érdekesnek, mert ilyet csak olyan valaki írhat, aki éppen vak a szerelemtől és ez számomra érthetetlen, mert ez az írás mégis tisztán látó!
Olvasni ezeket a sorokat, megnyugtató és reményteli érzés. Régen ezzel a megnyugvással töltött el, ha arra gondoltam, hogy létező dolog az igaz szerelem és igen is keresni kell, bármi áron! Ettől jól éreztem magam és ha találtam valakit, aki szintén ebben látta meg magát, akkor azt gondoltam: "Rendben, nem vagyok egyedül!" Ahogy felnőttem ezt a hitet gyerekesnek és közhelyesnek kezdtem érezni, de még mindig voltak olyan pillanataim, amikor önfeledten tudtam róla társalogni. Aztán később, már más dolgokban találtam meg az értéket. Az idő megmutatta, hogy igazán valós, mély dolgok csak a lángolás után érkeznek az életben, mikor már tisztán látjuk a másikat mindenféle szemfedő nélkül. Józanon, a nyers és hétköznapi együttélés során tisztelni és szeretetben tartani valakit, erős és felelősségteljes feladat, ami sokkal nagyobb csodákkal ajándékoz meg, mint a vad és szupergyors szerelem. Az ellentmondás mégis az, hogy azért a pár másodpercét mindent képes feladni az ember. Elszomorító, de így van. Érezni akarjuk, még ha tudjuk is, hogy csak szalmaláng! Érezni akarjuk mindenáron, még akkor is, ha pontosan tudjuk a kimenetelét! Ha valaki elénk rakna egy valamiféle varázstükröt, amibe pillantva csak szenvedést és fájdalmat látunk, megvetést és a becsületünk, emberségünk vesztét hozná az a szerelem, aminek éppen múló pillanatait éljük, akkor összetörnénk ezt a tükröt és hanyagul, de magabiztosan csak annyit mondanánk: "Nem, ez nem fog megtörténni... Velem biztosan nem!"
Nem tudom mit lehet tenni ellene és nem tudom mit lehet tenni érte... miért ez a legnagyobb erő, amit egy ember szemében látok? De egy biztos: ez a néhány pillanatnyi őrült szenvedély mozgatja a világot. Amikor kitörve kiabál ránk a szerelem, úgy sem tehetünk semmit: minden szép és jó és oly egyszerű a létezés. Ha ennek minden súlyával megküzdünk és túléljük ép bőrrel, még felemelőbb lesz és learathatjuk gyümölcsét. De a legbántóbb dolognak azonban még ilyenkor is tudatában kell lenni és ez alapján cselekedni; ez is véges, mint minden körülöttünk. Ha két ember útjának hamarabb vége szakad, mint azt tervezték, akkor is tudni kell elengedni a másikat! Erre figyelni kell, de nem feltétlen történik meg...
Ide megint be kell tűznöm egy Márai Sándor idézetet, mert akármilyen fájdalmas is: a végső igazság mindig az Övé:
A szerelemről
"A nő és a férfi párharcát soha ne lássad másként, mint reménytelen harcot, melyet a legkegyetlenebb önzés és a féktelen hiúság fűtenek. A megvesztegető pillanatok, a szelídebb élethelyzetek, az alkalmi ellágyulások ne feledtessék soha, mikor nővel állasz szemközt, hogy harcos vagy, kinek bőrét, életét akarja az ellenfél. Harcolj lovagiasan, de harcolj. Ha nagylelkűséggel találkozol néha, fizess nagylelkűséggel; ha gyöngédséget kapsz, add vissza, érzelgés nélkül, gyöngédséggel, amit kaptál; ha szenvedéllyel találkozol, válaszolj feltétlen szenvedélyességgel. De soha, egyetlen pillanatra ne feledd, hogy minden érzelmes találkozás alján a meztelen önzés és hiúság parázslik. Parázson fekszik, aki egy nő ágyában fekszik. Bőrét odaégetheti; emberi rangját és becsületét meg kell mentenie. Figyelj és harcolj. Ellenfelek állanak körül, hajzatukban tollakkal, arcukon festékkel, mint a vad harcosok."
