Kórházban

2009. 10. 26. - 2009. 10. 30.

Amikor először szembesültem a limfómámmal, még nem tudtam mi ez. Senki nem mondta, hogy ez daganat vagy ilyesmi... Említettek valami sejtburjánzást futólag, én ebből azt gondoltam, hogy ez nem lehet más mint rák, de mindenki lebeszélt róla, hogy ugyan már, ne beszéljek hülyeségeket! Teljesen biztos akkor lettem benne, mikor a kardiológusom kiejtette a száján a következő mondatot: - Hát ez kemoterápia lesz, de ki fogja bírni a szíve meg maga is, Viktor. - Hogy mi? - Gondoltam. Levegőt se kaptam hirtelen. Apró pánik lett rajtam úrrá, de le tudtam magam beszélni róla, mert ránéztem Anyura, aki ott ült mellettem és láttam rajta, hogy mindjárt kiborul és ezt nem hagyhattam. Hazafelé a kocsiban kidőlt belőle a sírás, de azt hiszem ez természetes és jobb is így, ha kisírja magát az ember. Én vezettem és nem tudom elmondani mit éreztem, mert csak néztem ki a fejemből és nem hittem el. Egy pár cigit el is füstöltem aznap, de még mindig csak bámultam magam elé.

Másnap találkoztam a leendő orvosommal, aki a limfómámat fogja kezelni. Annyit kell tudni róla, hogy valószínűleg ő az egyik legtiszteltebb és legjobb orvos az országban és ebben a betegségben, ő éri el a legjobb eredményeket. Az összes orvos úgy szólítja, "Tanár Úr" és mindegyik csak halk, néhol elcsukló hangon beszél vele. Ő az Orvos nagybetűvel. Joggal bízom benne. Félelmetes volt a találkozásunk: Odaadtam a papírjaimat, de bele se pillantott, csak engem nézett vizsgálgatva. - Mióta van az ott? - Kérdezett az állam alatt látható jókora nyirokcsomóról. - Mennyit fogyott? - Ez volt a következő kérdés. Én pedig próbáltam mindenre pontosan válaszolni. - Tudja mi az a kemoterápia? - Válasz: - Nem!

- Az az, amivel Meggyógyítom! Ne higgyen semmilyen kuruzslónak! - Én megfogadom, ezt megígérhetem. Mikor kijöttünk tőle és kicsit sétálgattunk a parkban, egy pár cigi még elpattant és végre eltört a mécses. Jó hosszan sírtam, azt hiszem.

Nagyon tisztelem az orvosokat és hiszek benne, hogy meg tudnak gyógyítani! Bár mérges is vagyok, mert érdekes módon egyiknek sem tűnt fel, hogy ez limfóma is lehet és senki nem tudott elküldeni egy ultrahangos vizsgálatra 8 hónapon keresztül! Azért ez bosszantó!

Na attól kezdve felpörögtek az események. Műtéttel vettek az államból egy nagyobb mintát - úgy egy egész borsnyit - aztán azt mondták, hogy egy hét múlva meglesz az eredmény. Én hazamehettem és azt gondoltam addig van időm elrendezni mindent, meg egy utolsót pecázni, biliárdozni, mielőtt befekszek a kórházba. Este 6-kor megszólalt a telefonom. Az Orvosom volt és közölte, hogy holnap reggel jelenjek meg a kórházban mert megkezdenék a terápiát. Megint kellett a levegő. De hát azt mondták még egy hét az eredmény!? - A problémát már tudjuk. - És most is igaza volt, hiszen minél hamarabb annál jobb!

Reggel elmentünk és befeküdtem ahogy kérték tőlem. Egy nagyon kedves fiatal nő lépett az ágyamhoz és elmagyarázta, hogy Ő lesz a kezelő orvosom mostantól, mert rábíztak. Azt is el mondta, hogy ne aggódjak, de azért lehetnek mellékhatások. Onnantól, ha jól emlékszem, nem jutott az eszembe, hogy rágyújtsak.

Jobban elfoglalt az, hogy be voltam rezelve! Hozták a nővérkék a sok finomságot, infúzióban. Velem volt a Gabó meg Anyu és a Bogyóm is természetesen! Hihetetlen, hogy milyen szerencsés vagyok a családommal és ez alatt mindenkit értek! Azt is aki nem látja itt a nevét! És ez vonatkozik a Barátokra is! Az ágyam mellett az ősrégi telefonkészülék mögé tűzve találtam egy Jézus képet, egy amolyan lapocskát, aminek a hátulján egy ima volt. Nem vagyok vallásos, bár tudom, hogy ez semminek nem függvénye. Csak hinni kell azt mondják. Mindenesetre megérintett és néha sóhajtottam is felé: - Jajj, Padre...

Délután körül hozták az első kemómat. Egy öreg bácsi a szemben lévő ágyról rámutatott a kemót tartalmazó infúziós zacsira és az öklét rázva a következőt mondta: - Na az a kemény!- Köszi, - gondoltam magamban - "sokat segítettél, Csoki!" Ez egy olyan sötét rózsaszín cucc volt, úgyhogy el is neveztük rosénak. Bár a roséért sem rajongok különösebben. Miután lefolyt, mindenki szép lassan hazament, mert olyan fél nyolc lehetett. Még jobban féltem mint eddig... hallottam már a kemó hatásairól és nem akartam egyedül maradni és úgy végigcsinálni. Közben Bogyó serényen kereste az éjszakás orvost, hogy megkérje hadd maradhasson éjszakára velem, de erről én nem tudtam. Megtalálta és Ő azt mondta, hogy ha mást nem zavar, akkor tőle lehet. Megkérdezte hát a szobatársamat is, merthogy addigra a mutogatós bácsi hazament és már csak E. bácsival maradtunk ketten. Tehát Bogyó odalépett E. bácsi ágyához és feltette a kérdést. Ő könnyes szemekkel azt mondta: - Hát persze gyermekeim, ki vagyok én, hogy ezt megtiltsam nektek!

Mikor közölte, hogy itt marad velem estére, megint sírva fakadtam az örömtől. Később kimentünk az előtérbe megnézni a Dr. House - t, mert olyan jól éreztem magam. Aztán bevettem egy nyugitabit, összekucorogtunk az ágyamon és olyan csendben aludtunk reggelig, mintha otthon lennénk.

Utána a napokban többen is jöttek hozzám és telefonáltak, hihetetlen érzés volt, hogy ennyien gondolnak rám! Néha olyan volt, mintha egy egész focicsapat lenne az ágyam körül. Ezernyi kaját és mindenféle jóságot hoztak nekem. Nagyon örültem, de leginkább annak, ahogyan mindenki igyekezett jobb kedvre deríteni! Akkor megfogadtam, hogy Én leszek az aki mindig a legpozitívabban áll ehhez a betegséghez és nem hagyom el magam! Néha nehéz betartani, de igyekszem.

Harmadnap hazaengedtek. Mielőtt elmentem, a Jézus képet odaadtam K. bácsinak, aki aznap reggel érkezett és elmondtam neki, hogy nekem is sokat segített. Mikor elhagyom a kórházat, tudom, hogy nem most látom utoljára, de szeretem ezt hinni. Jól vagyok és ez a lényeg! Teljesen más nap fogadott odakint, ahogy kiléptem. Egy olyan napkorong, amit eddig még sosem láttam! -

Sun - Klikk ide!