"Nyugodt" Karácsonyt!

Sajnálom, hogy nem indul be a blog... meg annyira nem is. Nincs rá időm. Sokan hajtogatják ezt, de az igazság az, hogyha akar az ember, akkor tud teremteni időt magának bármire. Szóval ez az én hibám, de nem bánom, mert nagyrészt magamnak írom és magamnak most nincs kedvem... talán úgy 5-6 év múlva visszatérek ehhez az öröm-írogatáshoz. Jó lesz. 

Karácsonyra valamit? Nos, igen. Most mégis azt érzem, hogy írnom kell valamit, ha még csak magamnak is. Karácsonyra. De ha olvasod... valld be, hogy az ünnepek előtt egy idegroncs vagy! Kinyír a főnököd vagy az alkalmazottaid, rohansz vásárolni, még mindig megvan a hitelproblémád és dögöljenek meg a rohadt rabló politikusok, szinte megfojt a családod, akiket mostanra már egyben bekapnál legszívesebben, ezért lassan azt sem tudod ki vagy? Mindenkinek más, de valami ilyesmik, hétköznapi problémák ezekben a napokban.

Ez a kezdet. Vagy a vég?

Ha valaki tényleg elolvassa ezt, akkor próbálja ki saját magát is és ellenőrizze le azt, hogy önmaga e még, vagy sem? Minek? Talán ennek az ünnepnek van egy olyan hangulata, meghittsége, ami, ha teljesen elveszik, onnantól igazán szegénynek érezhetjük magunkat. "Pont ebben a pár napban kell szeretni?" - jön a közhely mindenkitől! Úgy gondolom: nem... de megpróbálhatod, legalább most. És mivel, a hiba nem mindig a másikban van, a gyűlölet, harag, düh legyőzhető, így én elsősorban magamat veszem elő, nem pedig másokat. Persze azt sem hiszem, hogyha egész nap mosolygok és boldogan, jó kedvel közelítek a körülöttem lévőkhöz, attól minden rendbe jön és mintha ez ragályos lenne, egyszerre ők is boldogok lesznek... de... azért ez megérne egy próbát!?

Ezekben a napokban általában szentimentálisabb leszek, mint alapjáraton... néha nagyon. Egyik évben például annyira túlzásba estem, hogy összeállítottam három cd-nyi karácsonyi dalt. Csak mert. Pontosabban azért, mert karácsonyfa állítás közben szeretek ilyeneket hallgatni, de csak aznap és már elegem lett azokból, amiket a rádió folyamatosan áraszt magából. Lehet válogatni, mert van sok... nagyon sok!

Minden évben egyre magasabb az emberek ingerküszöbe, egyre jobban ki van tolva. Elhiszem én, hogy van, aki még ma is elsírja magát egy lábatlan kutya láttán a fészbúkon, vagy tud mosolyogni, ha egy tortától maszatos arcú kisbabát posztól ki valamelyik ismerős anyuka, én elhiszem... de a négyszázadik után már nem annyira. Erről majd egyszer hosszabban, mert nehéz azt megemészteni, hogy ilyenné váltunk. Ezzel a csodálatos mobiltapizós generációval együtt. Egy barátom ezt mondta nemrég, mikor ehhez a témához ért beszélgetésünk: "Nézem a TV-t és látom, hogy az Animal Planeten 30 ember próbál egy macskát megmenteni, attól, hogy nehogy fent maradjon egy fán, majd arrébb kapcsolok és a CNN-en látom, hogy 500-an meghaltak Szíriában... erről ennyit!"

Kockajárda Kínában

Tehát nekem kell az önellenőrzés, hogy ember vagyok e még? Az én módszerem pedig a következő: Maradj egyedül egy szobában néhány percre. Végy elő egy emléket, a hozzá kapcsolódó zenével, tárgyal akár egy régi filmmel. Nem kell, hogy feltétlenül a karácsonyról szóljon, bár tőlem reszkethetsz a betörőktől vagy lehetsz igazából szerelmes, ha az jön be! (Én nem ezeket veszem elő, lejjebb megmutatom.) Az mindegy, hogy tavalyi vagy 10-20 évvel ezelőtti az emlék és lehet gyermeki, családi, szerelmi, bármilyen, a lényeg, hogy emlékezz, hogy ott akkor nagyon mélyen beléd nyúlt, hatott rád! Akkor most nézd meg mit vált ki belőled!? Mi van? Bőgsz vagy ilyesmi? Szomorkodsz? Akkor jó! Még nem vesztél el! Bőgjél! Még add ki az egészet, sajnáld azt akihez kapcsolódik vagy sajnáld csak simán magad, ahogyan a legtöbben, aztán ha végeztél, akkor végezzél is és mostantól fejezd be a picsogást! Önmagad vagy? IGEN! Mosolyogj ba+! És mostantól így járkálj, legalább karácsonykor vagy ameddig szerencséd van és tart ez az állapot...

Valamelyik nap gondoltam egyet és megnéztem a Forrest Gumpppot. Mai szemmel azt mondanám, hogy nem jó film, mert sok sebből vérzik és túl van értékelve. Viszont elég jól eltalál és még ma is meghat. Konkrétan az első másodperctől, amikor megszólal a főcímdal és a torkom gombócba ugrik, mégis mosolygok. Kevés az ilyen. 

Ha minden áron karácsonyi példát kell felhoznom, akkor Fekete Istvántól a Roráte jut eszembe. Pontosan nem tudom miért, de annyira szépnek és igaznak érzem, hogy nem tudok mellette elmenni karácsonykor.

Két ember kibékült... nálam ettől tutira eltörik a mécses.

Aztán ha igazán nagy a düh bennem, akkor keményen kell megoldanom a dolgokat. Ilyenkor kerül elő... igen, Hobo. Illetve ez a két igazi (bocs az anglicizmusért, de nem tudom másként) bad-ass motherfucker: Hobo és József Attila! Így is meg lehet oldani a dolgokat: keményen, vicsorogva!

A végére valami olyat hagytam, amit azt hiszem úgy mondanak a magyar tehetségkutató műsorokban, hogy "átjött". Csak ott egészen más dolgok jelentik ezt, mint én azt hittem. Nekem nagyon kevés dolog jön át és legalább hússzor hallgatok/nézek meg valamit, mire el tudom dönteni, hogy tetszik e? Én ilyen suta vagyok. Na, ami most jön az nem ilyen. Talán az egyetlen, amire elsőre azt mondtam, hogy sosem hallottam/láttam még ehhez foghatót és bizton tudom, hogy soha nem is fogok! Erre nincsenek szavaim... egy egész élet sétál belém ennek a nőnek a szemein, kezein és hangján át. Nem tökéletes, ahogy Picasso sem a tökéletes világot festette, de ez egy hülye példa, ráadásul nem is értek hozzá. Ez nem libabőr. Ilyen érzelmi hullámvasutat nem éltem még át semmi másnál!

Nyilván nem sokan értik ezt, talán nem csak rám hat így, de senki ne csodálkozzon, ha meg se mozdítja. Ezek a dolgok, azt hiszem, egyénileg vannak belénk kódolva. Lehet, hogy egymillióból egy ember érzi azt, amit én.

Elolvashatnám még Az Én Balladás Barátom c. bejegyzésemet is, így önvizsgálati szempontból, de amikor azt írtam, annyira padlóra tett, hogy onnan nagyon nehezen kecmeregnék fel újra. Nem merem azóta megnyitni.
Igen, túl szentimentális vagyok. Azt is nyugodtan mondhatjátok, hogy ráadásul durván nyálas is és hát már bocs, de leszarom! Elvégre a szeretet ünnepéről van szó! :)

Biztos vagyok benne, hogy nektek is megvan az az egy nagy emléketek. Akkor is, ha senki más nem érti azt. Vegyétek elő és próbáljátok ki magatokat! Nagyon szívesen fogadom megjegyzésben is a saját mindent elsöprő érzelmi katarzisaitok tárgyát, ígérem meghallgatom, megnézem, mert érdekel. És persze azt is írjátok le, hogy akkor és most mit váltott ki belőletek.

Ha pedig semmi nem segít és még mindig a családon belüli kannibalizmuson töröd a fejed...
...inkább dobj be egy sznikerszt!
- Na? Jobb már?
- NEM!

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!!!
Lali