Emlékszel? Minden nap találkoztunk. Ha én nem mentem fel az úton, hogy becsöngessek hozzád, akkor Te jöttél köveket rugdosva, azzal a tipikus járással, azon a kopott utcán. Így volt ez, nem volt mobilunk, nem is kellett, megtaláltuk egymást. Sokat beszélgettünk, hol folyóparton ülve, hol meg a kocsmák füstjében. Órákon át tudtunk nevetni egy marhaságon, mert mikor rám néztél nem bírtad megállni, hogy ne nevess újra és újra. Én meg azt nem bírtam ki, ahogyan nevettél. Te a fociról beszéltél nekem szenvedéllyel, átszellemülten, én pedig ugyanígy a halakról. Folyamatosan okítottuk és neveltük a másikat anélkül, hogy tudtuk volna. Mikor komoly lettél, én csendben hallgattalak, de a mondandód végére sosem tettél kérdést, magamtól is elmondtam a véleményemet. Ezt vártad el. Hiányoznak a beszélgetéseink... nem mondhattam el mindent.
Írnék még Neked valamit, de az végtelen hosszú lenne. Olyan hosszú, hogy életeken át olvasnád. Még el kell mondanom valamit... még tudnod kell, hogy hiányzik a Barátom.
Miért írok most? Miért nem írtam, hosszú évek óta Neked semmit? Gyenge voltam. Magamat hibáztattam amiatt, ami történt, mint mindenki. Megelőzhettem volna, ha akkor Veled vagyok. Megfogtalak volna és megrázlak:
"- Hé! Legyen eszed!"
Most nekem lenne szükségem erre, Tőled! Ha itt lennél, elkapnád a grabancomat, levinnél a folyóhoz és akkor észhez térnék.
Egyszer azt mondtad: "Figyeld meg, a nyakadon maradok! Családod lesz, gyerekeid lesznek, de én itt leszek a közelben. Talán Nálad, a tetőtérben fogok lakni... vagy egymás mellé építünk házat. Valahogy itt maradok... a közelben."
Itt vagy... itt vagy kint, a temetőben. A fejfádon az áll: Élt, 26 évet... - én negyvennek éreztem.
Egy szilveszter éjszakán mentél el, én messze voltam akkor. Soha nem bocsájtom meg magamnak! Nincs már több "boldog új év".
Régóta azt tervezem, hogy egy bátorító, napsugaras tavaszi délutánon, kimegyek hozzád és a sírodnál ülve megvárjuk együtt, amíg lemegy a nap, ahogyan azt régen tettük. Addig elmesélném, mi történt. Elmesélném, hogy néha hallom a focistákat, drukkereket, ahogyan beszélnek Rólad, egy legendáról: "Emlékeztek, micsoda balosa volt! Azóta sem láttam még egy olyan hihetetlen, pontos és erős bal lábat! Nem is lesz!" - emelik poharukat, miközben ezt kántálják. Biztosan mosolyognál; szerényen fogadtad a dicséreteket.
Aztán felolvasnék Neked valamit, a Barátságról:
"Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.
Montaigne, mikor eltűnődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: " Barátok voltunk.... Mert ő volt ő, s mert én voltam én. " Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: " Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát. " Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep."
Ez a legvalóbb igazság, amit ismerek. Szeretném, hogy tudd!
De nem bírok kimenni Hozzád... még nem.
Így is látlak. Sokszor álmodom még azt, hogy beszélsz hozzám. Szakállad van és azt bizonygatod erőszakosan, hogy nem vagy halott, nem múltál el! Máskor csendesen ülsz, először észre sem veszel, majd felém nézel és elmosolyodsz.
Mostanában sokat gondolok Rád. Amikor e gondolatok végére érek, mindig ugyanazt érzem: "Remélem, még találkozom a Barátommal és megrázhatom a kezét..."
Mindenkinek van Balladás Barátja. Aki ír legalább egy igaz dalt neki az életben, ami örökre szól.
Téged pedig, - aki ezt olvasod - csak egyre kérlek; soha ne várj azzal, hogy elmond a Barátodnak, mi a baj!
