2012. május 21., hétfő

Jelenet egy házasságból /ismeretlen szerző tollából/

Ádám: - ...és a gyerek?
Éva: - Mi van vele? Felnőtt! Felnőtt életet él és családot alapít. Nem értem mi köze van ehhez? Havonta látod. Mikor kirepült, belenyugodtunk. Szóval erre nem foghatod!
Á: - Miért nem? Lehet, hogy éppen ez az oka! Kirepült, ahogy mondtad és ketten maradtunk.
É: - Igen. De én ültettelek most le erre a beszélgetésre, úgyhogy most hallgass...
Á: - A garázsban meg áll a bál!
É: - Ráérsz eltakarítani! A kis barkácsolásod is megvár! Azért hívtalak be, mert most gyűjtöttem erőt! Ha elmondtam, amit akarok, folytathatod.
Á: - Rendben. Szóval... válni akarsz?
É: - Válni? Nem tudom. Te tudod, mi az? Tudod, hogyan kell elválni? Voltál már valaminek a végén?
Á: - Nem. Veled voltam végig. Nem tudom mit kell tenni, mondani. Egyáltalán miért lett ilyen sürgős?
É: - Mert évekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy ez lesz, ha Rita elmegy. Már tennünk kell valamit! Olyan, mint egy félbeszakadt box meccs. Mintha a 3. menetig felmértük volna az erőviszonyokat és azóta kerülgetnénk egymást a ringben. Öt éve! Minden nap ezzel kelek és este fekszek! Nem bírom már...
Á: - De hát mit, könyörgöm! Egy hangos szó nem volt, mióta ide költöztünk. Ez a nyomorult ház azt sem tudja milyen, ha valaki ordít benne egyet...  várj, tévedek. A legutóbbi karácsonyi bulin, Olga barátnőd jelenetet rendezett, mikor az ideiglenes barátja, a nagynénéd fenekét markolászta. Ezt kellett látnia, mikor rájuk nyitott a konyhában... na, az ordítás volt! Nem lettem volna a srác helyében, mármint a bajszos nagynénéd miatt! Mit evett a srác, abban a orbitális fenékben?
É: - Jaj, ne röhögtess már! Fáj a hasam! Huh, az tényleg röhejes helyzet volt.
Á: - Látod, nevetünk. Régen is mindig megnevettettelek. Mi a baj?
É: - Az régen volt és az a baj, hogy anno ezt te mondtad ki. Te akartál válni!  Emlékszel? Én emlékszem. Azóta méregetlek, nézem a tekinteted, hogy mikor akarsz elmenni és mikor teszel pontot ennek a végére. Nem bírok így élni!
Á: - Nem is sejtettem. Azt hittem boldog vagy.
É: - Hazugság. Látod rajtam, ismersz. Csak lehet, hogy félsz már. Nem attól, hogy elveszítesz, hanem attól, hogy egyedül maradsz! A magánytól! A nyugdíjas napjaidra gondolsz.
Á: - Nem is értem miért próbálok rejtegetni érzéseket, mikor nálunk mindig az őszinteség működött? Valóban félek.
É: - Változott valami az öt év alatt?
Á: - Nem. A gondolat megvan. Én változtam. Akkor még akartam valamit... egy másik nő szerelmét. Ne érts félre! Nem egy bizonyos nő szerelmét, csak arra vágytam, hogy szeressenek...
É: - Én nem szerettelek?
Á: - Senki nem szeretett és nem fog úgy szeretni, mint te! A hódításra vágytam. Tudni akartam, hogy kellek e még?
É: - Ennyi idősen?
Á: - Lehet, hogy éppen ezért!
É: - Kopaszodsz, ötven felett vagy jócskán és sose voltál egy adonisz!
Á: - Mondom! Lehet, hogy éppen ezért! Kérlek, ezt ne nevezd kopaszodásnak! Évek óta egy szál hajam sincs csak tarkómon... mutatóba!
É: - Na, jó! Kopasz vagy és egoista is. Ez a fene nagy bajod?
Á: - Nem vagyok éppen a legszebb, ettől viszont még lehetek hiú! De közben rájöttem, hogy nem ez az oka. Mindketten tudjuk, hogy ez a kapcsolat túlmutat ilyen alantas dolgokon. Emiatt véget vetni neki hülyeség. De már úgy érzem nincs semmi. Csak monoton hétköznapok és unott esték 10 éve. Igazad van régen nevettünk és működött minden. Ez hozott minket össze, a nevetés és a szenvedély. Aztán mikor Rita főiskolás lett, már nagyon sokat gyötrődtem, mert minden ellaposodott vagy eltűnt teljesen abból, ami "Mi" ketten voltunk régen!
É: - Ezt is láttam. Sőt, megéltem! Azt hittem nő van a dologban. Tisztán emlékszem, mert betegesen féltékeny voltam! 72' nyara volt.
Á: - Akkor is beszélgettünk. A féltékenységet megszüntetnem benned, de erről nem mertem beszélni. Nem láttam értelmét, amíg Rita minden hétvégén hazajárt.
É: - Pedig kellett volna. Ezek az elhallgatott fájdalmak vezettek ide és fújódtak fel úgy, hogy most nem tudjuk helyre hozni.
Á: - Tudom. Ne haragudj! Először magammal kellett tisztáznom!
É: - Tehát? Tisztáztad? Tudod már hova tartunk? Mert én csak azt látom, hogy teát iszogatva ülünk itt a nappaliban és nem jutunk sehova!
Á: - Miért kell mindenáron megoldást keresni? Nem jó így?
É: - Nem! Ennek vége! Hallod? Kimondtam! Válunk és kész!
Á: - Igen, mindig te mondtad meg mi legyen. Így érezzem magam férfinak? Válunk? Csak ne úgy, mint a Tibi meg az Ani: évek óta egy Duna parti nyaralón viszálykodnak, amiről azt se tudják melyikük örökölte és hogy kitől. Bár minket nem érdekeltek a tárgyak sosem... nem ebből állt az életünk. Tőlem vihetsz mindent!
É: - Vannak dolgok, amikhez kötődöm, de végül is igazad van. A tárgyak nem érdekeltek sosem. Habár... amit az ember alkot, ahhoz kötődik és azt nem szabad elvenni tőle!
Á: - Ááá, értem, az alkotásaid. Azok a csodálatos festményeid! Csodálatosak ugyanakkor van bennük valami... nem is tudom... szóval rondák!
É: - Azok. De ez még nem azt jelenti, hogy értéktelenek!
Á: - Neked mindenképpen értékesek, hiszen szerettél festeni és élvezettel csináltad, néha éjszakákba nyúlva!
É: - Még mindig szeretek festeni, csak már nincs kinek. Neked festettem és csak te láttad.
Á: - Miről beszélsz? Mindenkinek megmutattad, aki megfordult a házban. Sőt, még az utcáról is berángattál idegeneket, mikor egyel-egyel elkészültél!
É: - Igen, tudom! De nem érted? Csak te láttad valójában. Te értetted egyedül. Mit gondolsz miért akartam, hogy te adj nekik címet?
Á: - Jókat kaptak?
É: - Sosem változtattam volna meg!
Á: - Az én barkácsolásaim is értékesek!
É: - Az összedőlt kutyaház, vagy a ferde kerítés? Vagy netán a madáretetőre gondolsz, aminek még szárnyas lény nem ment a közelébe?
Á: - Igen. Túlzottan nem időtállóak. Sőt, szépnek se mondanám őket, de azért csináltam, hogy téged lenyűgözzelek a fantasztikus érzékemmel, - amivel az Úr megáldott - hogy formázzam, alakítsam, építsem a nyers fát! Éva, én azt mind neked csináltam!
É: - Tudom... Ádám!
Á: - Ádám és Éva... emlékszel az esküvőre? Drága Apósom pohárköszöntője: "Az Isten is egymásnak teremtette Őket!"
É: - Igen. 26 éves poén! 26 évnyi vicc!
Á: - Így gondolod?
É: - Nem dehogy... csak most dühös vagyok. Ha élne még Apa, ezt biztos nem engedné!
Á: - Veled ordibálna, hogy nem tudsz megtartani engem. Nekem meg arról tartana hegyi beszédet, hogyan kell az asszonyt kézben tartani, de vasmarokkal!
É: - Viszont most itt tartunk... Ritának ki mondja meg?
Á: - Én! Csakis én!
É - Igen. Az apuci lánya! Mindig azt mondogattad fiút akarsz. Focizni akartál vele meg barkácsolni és mikor megjött a kislányod, mintha megváltoztál volna?
Á: - Mert titkon lányban reménykedtem, csak féltem, hogy hogyan kezelem majd a lányos dolgokat meg a tini korát!
É: - Jól csináltad. Gyönyörű, okos lányt neveltünk. Mindig veled beszélt meg mindent és akkor is hozzád futott, ha fiú problémái voltak, nem hozzám!
Á: - Igen.
É: - Mindig is jó apa voltál és... jó férj... na, menj vissza barkácsmester! Én meg főzök valamit estére. Aztán lehet, hogy bemegyek a dolgozó szobába... festenék valamit.
Á: - Rendben, Anya!

3 megjegyzés:

  1. Hűha :) Megmondom őszintén a csattanót, valahogy nem teljesen értem. Alapból a mű nagyon jól megfogalmazza azt az örök igazságot, miszerint, ha egy dolog valamiért nem működik, akkor ott lépni kell. Nagyon szépen felépített gondolatmenet, teljesen leírja egy szakítás "átlag folyamatát". Kezdve a higgadt érveléstől egészen addig a pontig, amikor a két fél belefeledkezik a közös múltba és saját egojukat hozzák előtérbe, így hánytorgatva fel mi mindent tettek ez időszak alatt.
    A megszokás egy becsapós dolog. Az ember élhet tovább abban a hitben, hogy ez még mindig ugyanolyan mély szeretet, de véleményem szerint ez semmi több, mint egy illúzió kergetése. A múltbéli örömteli emlékek csapdája. Sokan hajlamosak ebbe a képzetbe beleringatni magukat, holott a szívük legmélyén tudják, hogy ilyen formában nem működhet a dolog. Ez egyébként teljesen megszokott emberi magatartásforma. Természetünknél fogva félünk az újtól, az ismeretlentől. Sokkal kényelmesebb a múltba, mint biztos fogódzkodóba kapaszkodni, mintsem fejest ugrani az ismeretlenbe. De egy dolgot nem szabad elfelejteni! A jelenünket nem szabad feláldozni sem a múlt, sem a jövő oltárán! Az élet egyszerű (még ha sokszor jól is titkolja). Fontos a jelen pillanat megélése. Hiába van ott egy csodás múlt, vagy hiába a biztos jövő, ha most, ebben az adott pillanatban nem érezzük jól magunkat. Hozok is egy példát. Az életünk mint egy hatalmas könyv. Megtetszik egy fejezet, amiben igazán azonosulni tudunk a karakterrel, de egy idő után (pár év újraolvasgatás) rá kell jönni, hogy már nem ugyanazt nyújtja. Változtak közben a körülmények, és változtunk mi is. Ragaszkodhatunk továbbra is ehhez mondván, hogy sosem lesz mégegy olyan fejezet, ami ennyi örömöt tud okozni, és napról napra üresebbé tesszük, vagy elfogadjuk mint a könyv egy szakaszát (természetesen mindig is kedves emlék marad), és megtesszük amit MEG KELL...tovább olvassuk. Hiszen a könyv arra teremtetett, hogy végigolvassuk...csakúgy, mint az élet. Fordulatos, meglepő, olykor nehéz, de pont ettől kerek és egész a történet. Mindegy melyik úton megyünk, vezet valahová. Ha viszont megfeneklünk úgy, hogy valahol mégiscsak hiányérzetünk van, akkor az egész élet mehet a levesbe. Az élet legcsodásabb próbatétele a félelem legyőzése! Mindig merjük megélni a pillanatot, mert lemaradhatunk valami váratlan fantasztikus dologról! Így bármikor visszanézve azt mondhatjuk; igen, baromi jó időszaka VOLT az életemnek. És így az emlék megmarad a maga tiszta és igazi romlatlan valójában, ahelyett, hogy felváltaná a már torzított kép.
    Nade visszatérve az íráshoz (kissé elkalandoztam), ezért nem teljesen értem a csattanót. Rájönnek arra, hogy ez már csak az árnyéka a múltjuknak, mindketten már a külön világukra koncentráltak, majd a konklúzió levonása után, visszasüllyedtek az illúzió által nyújtott kellemetlen, ámde biztos űrbe. Ez egyéni vélemény, az is lehet, hogy én értelmezem rosszul. :) Üdv, Pacal

    VálaszTörlés
  2. Hihetetlenül lényeglátó és különleges hozzászólást biggyesztettél ide! Egyszerűen csak ámulok és bámulok Rajtad! Honnan gondolsz, tudsz ilyeneket? Hány éves vagy Pacal? 70?
    A csattanót azért nem érted, mert nincs. Ez egy Hollywoodi értéktelen megoldás a végén.:
    Happy End, de az a kiábrándító fajta.
    Az író, - mint mindenki - valószínűleg különlegeset akart alkotni, de még nincs elég mélyen ahhoz, hogy megdöbbentőt és értékeset alkosson, ehhez még érnie kell. Azt a két embert pedig elnyelte az az űr, amit említettél. Tudod miért? Mert az a legegyszerűbb. Tenni se kell semmit, nem fáj és nincs probléma. Nem teljesen struccpolitika, de nagyon hasonló.
    Szóval arra még várni kell, hogy az író valami olyat írjon, aminek a vége nem rossz izű vagy jó. Valami olyat amire azt mondod magadban: "Igen, ez életszagú!" 40 éves korára mindent tud az ember, - ahogy azt a kedvenc íróm mondja - hát ezt meg kell várni!
    Viszont, - ha megint a kornál vagyunk - még mindig nem tudok elhaladni egykönnyen az mellett, hogy miként látod a dolgokat és ez hogyan lehet ennyi idősen? Azt hiszem kinéz nekünk egy nyári esti végtelen beszélgetés egy tábortűz mellett... vagy több is. :)
    Köszönöm az értékes hozzászólást!
    Lali

    VálaszTörlés
  3. Nyár esti tábortűz? Egy kis szalonnával, vízipipával és némi alkohollal a természetben filozofálva... a kedvenc hobbim :). Jól hangzik állok elébe!

    VálaszTörlés